Szinte teljesen véletlenül lettem részese és fotókrónikása egy igazán megható és garantáltan soha vissza nem térő eseménynek.
Szinte teljesen véletlenül lettem részese és fotókrónikása egy igazán megható és garantáltan soha vissza nem térő eseménynek.
Múlt előtti csütörtökön tartottak házi búcsúbulit a Magyar Rádió régi, Bródy Sándor utcai székházából még el nem költözött műsorkészítők, ami előtt Vizy Dorka riporterrel bejártuk a már jó ideje leginkább kísértetkastélyba oltott szellemlabirintusként funkcionáló épület folyosóit, és végignéztük a helyeket, ahol évtizedekig készült a közrádió műsora. Én igazából interjúalanyként érkeztem egy órára, aminek a vége többórás, fantasztikus bolyongás lett.
A híres ház jó ideje szellemkastély, de azért nem teljesen lakatlan. A hírgyár, a műsorkészítő szerkesztőségek fokozatosan költöztek a Kunigunda utcai MTVA-székházba. De a műsorelőkészítés egy része, a zenekar, és pár kisebb szerkesztőség még maradtak, egészen a múlt hét végéig, amikor az utolsó aktív rádiósok is felpakoltak. Amit lefotóztam, annak jelentős része már most sem úgy néz ki, mindent szednek szét és visznek el, úgyhogy az itt következő fotóriport a maga módján mindenképp történelmi dokumentum, az utolsó percek lenyomata a legendás épületben. Ironikus, hogy pont az én borzasztó rossz telefonos fotóimmal, de a véletlen hozta így, és ez is sokkal jobb, mintha senki se lett volna ott a legvégén. Akikkel útközben találkoztunk, azoknak majdnem mind gombóc volt a torkában, de ők nem fotóztak, hanem búcsúzkodtak.
Szürreális hangulatúak a néhol végtelen, néhol zegzugos folyosók, az élet bármilyen jele nélkül.
Egy kívülállónak az egyik legbájosabb látványt az épületszerte elhelyezett, Hangomat nevű automaták nyújtják. Ezek arra szolgáltak, hogy a munkatársak gyorsan és biztonságosan be tudják vinni a rádió zárt rendszerébe a felvett hanganyagaikat, de pont úgy néznek ki, mint egy űrállomástartozék egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli tévés sci-fiből.
Mint látható, folyamatosan fejlesztették a csodás automatát, amiből a Kunigundába is át fognak vinni többet.
A régi newsroom, ide érkeztek és itt készültek a hírek. Mostanában, mint megtudtam, zenészek gyakoroltak itt, akiknek a kánikulában nagyon jól esett a húszfokosra kondicionált próbaterem.
Alapvetően az összes, eddig bejárt rész olyan volt, mintha egy közelítő tornádó elől evakuálták volna a közsszolgálati rádiót, de ez a newsroomban hagyott, bundás szárú csizma végképp katasztrófafilmessé tette a hangulatot. Pedig az sem kizárt, hogy nem egy menekülő hírszerkesztő, hanem egy izzadós lábú csellista nő hagyta ott.
A kísértetház bejárása kapcsolófetiszitáknak lehet a legnagyobb élmény. Ahogy a dekorációk eltünedeztek, mindenhonnan előbukkantak a kapcsolók.
Legendás pont: itt várakoztak a reggeli műsorba érkező politkusok és egyéb interjúalanyok. Micsoda seggek érintették ezt a kanapéhuzatot!
Ez például jó kis szerkesztőségi szoba lehetett, ki lehet látni egészen a Múzeumkert kerítéséig.
Mindent kiürítettek, csak a bútorok maradtak, egyelőre, az irodákban.
A szalagos magnó volt az, ami végképp bepárásította a költözők tekintetét, és akkora sztorizás indult meg, mintha az ember Uj Pétert egy ólomszedéses nyomdagép mellé állítaná. Az egyik legjobb sztori az volt, amikor elkészült az interjú a Krónikába a kínai illetékessel, de kiderült, hogy nem használható a felvett hanganyag, de a kínai olyan fontos fejes, hogy kihagyni nem lehet. Hamar meglett a vészmegoldás: fordítva lejátszottak egy magyar nyelvű szöveget, kicsit felgyorsították, és máris kész volt az instant kínai nyilatkozat, amire rámondtak valami magyar rizsát fordításnak.
Na, itt az én szemem párásodott be, ugyanis itt vették fel a Géher István által egy bibós angol irodalmi kurzuson megrendezett, T.S. Eliot: The Waste Land-jéből készült felolvasószínházi előadásunkat, amiben nekem mint rezignált emlékező hangnak angolos kiejtéssel kellett németül beszélnem. Emiatt annyira izgultam, hogy utána a rendőrök elvették a jogsimat ittas vezetésért.
A rádiószékházban meghökkentően sokféle folyosó van, semmi újságírós túlzás nincs abban, hogy az épület igazi folyosóparadicsom. Sőt inkább folyosórajongó-paradicsom. Messzi földről járhatnának ide a folyósrajongók, annyi féle van itt ahhoz képest kis területen belül. Sötét, régi dohos folyosók, kopott falak, fával burkolt átjárók, széles, napos, üvegfalú járatok, szinte teremszerű szakaszok, üvegalagutak, modern hotelfolyosók, világháborús nyomokat viselő, rothadó részek, stílusok a meghatározhatatlan korú penésztől a hatvanas évek nyomain át a kétezres évekig: itt meg lehetne rendezni a Folyosón Üzhető Játékok Olimpiáját. Itt van még pár példa, voltak olyan sötét szakaszok, ahol fotózni sem tudtam:
A legjobb folyosós sztori, amit hallottam, az volt, hogy egyszer technikai hiba történt Szilveszter este, és az előre felvett szilveszteri adást csak úgy tudták leadni, hogy a Házban tartózkodó munkatársak a zegzugos folyosókon csatárláncban állva a kezükben fogták az 1000 méternyi magnószalagot, és úgy táplálták a lejátszóba.
Az iratszekrények maradtak utolsónak a folyosókon, ebben remélem katonás rend van belül.
Ez a híres XIX.-es stúdió, népi nevén Rákosi Mátyás stúdiójának belseje. A vén bűnöző nem ilyen popos díszletek között üldögélt, a helyet azóta átalakították. De ebben a beugróban volt annak idején a rádióház legnagyobb rejtélyeinek egyike, a műkandalló. A stúdióban ugyanis volt egy kandalló, ami állandó fejfájást okozott a technikusoknak, mivel fémesen kongott és visszahangossá tette a helyet. De ha egyszer a kis nagyember szerette a meleget – gondolhatnánk, csakhogy, mint megtudtam, itt sosem volt kémény, vagyis ez egy patyomkinkandalló volt, így a léte teljesen megmagyarázhatatlan.
A stúdió dolgozóit máig annyira izgatja a kandallórejtély, hogy a falat is egy témába vágó cikk díszíti.
Onnan nézték Rákosit. később innen irányították a legendás Körkapcsolást.
Konkrétan ezen a magyar gyártású óriási keverőn állították össze a gyerekkorom legendás fociműsorát, a körkapcsolásos NB1-közvetítést. Bár kicsit gyengélkedik, ma is elműködik.
Régen minden jobb volt, a bemondók meg sokkal menőbbek.
Itt nyílt meg előttünk a mesebirodalom.
Ez itt a híres 20-as stúdió, ahol hangjátékok készülnek. Ez a műsorkészítők elvonulta után is üzemelni fog. Na, itt nemhogy én, de mindannyian gyerekké váltunk. Nem is csoda, az egész ugyanis úgy van berendezve, mint egy fura színpad, ahol minde egyes díszletelem azért létezik, hogy valamilyen hangot adjon. A lépcsők többféle anyagból készültek, hogy legyen farecsegés, fémkopogás és kövön csoszogás is a repertoárban.
Pillanatra sem jönnek itt zavarba, ha sporthangjátékot kell forgatni, tuti, hogy még a bokszzsákcsattogás is autentikusan fog szólni, a labdapattogásról nem is beszélve.
Szakszerű berregés nélkül semmit sem ér a hangjáték.
A régi idők hangjátékmesterei valamiért különös gondot fordítottak arra, hogy rengetegféle csengőhangjuk legyen.
Innen nézi a rendező az eseményeket a XIX.-esben.
Itt még a plafon is hibátlan.
Van persze komplett telefonfülke is a stúdióban. Amíg a kormány pár nappal ezelőtt meg nem szüntette a drogproblémát, az érmés utcai telefonok utolsó használói a drogkereskedők voltak, úgyhogy ha valakinek van egy jó drogos rádiójátéka, hajrá!
A szintén gyermekké vált Vizy Dorka gongon játszik.
Hangírógép van, hangszámítógépet nem láttam, de már egy csomó audiokelléket elszállítottak.
Hiteles fürdőszobai dráma? Semmi gond, itt minden mehet, a habfürdőszextől a Vileda-drámáig.
Nemhiába őrizték évekig ávósok az épületet, a szigor és a portámentelitás nyomai még egy ilyen gyerekparadicsomban is fel-feltűnnek.
A legutolsó hangjáték, amit itt forgathattak, a jelek szerint élő társadalmi kérdéseket boncolgatott, mint egy társadalmi kérdésekre vadászó perverz sorozatgyilkos.
Benéztünk egy ablakon, ahol a stúdióban egy komplett zenekar próbált éppen.
Amióta a zenészek lényegében elfoglalták az épületet, a folyosókon elhagyott jegyzetfüzetek helyett elhagyott dobokba botlik az ember.
Amit rádiószékháznak neveznek, az igazából egy csomó egymással összekötött külön épület. Némelyikhez pedig még köldökzsinór sem vezet. Ilyen a Múzeumkertre néző olasz épület, aminek az üvegtetővel fedett csodás udvarát bombatalálat érte a második világháborúban, és azóta úgy hagyták. Vagyis nem egészen, mert ezeket a cuccokat azért belepakolták.
Ez itt a kibombázott, de romjaiban is csodálatos belső udvar-bálterem.
Annak idején legendás műsor alapult erre a roskatag levelesládára, ahová hallgatók kérdései érkeztek. Vizy Dorka első munkája is a hallgatói kérdések megválaszolása volt.
A túra a rádiószékház titokzatos bunkerénél ért véget. Ez egy atomcsapás esetére tervezett, legalább négy méter vastag betonfalakkal védett óriáskocka, aminek az a specialitásra, hogy csak 2 szintje van a föld alatt, kettő optimista módon emeletként magasodik. Háború esetén innen ment volna a vészadás, a helyet a föld alatt kábelek kötötték össze a Széchenyi-hegyi adóval. Igazi őrület, ami jelenleg a vastag bunkerajtók mögött folyik: itt tárolják több évtized Krónikáinak és hírműsorainak a teljes, jegyzőkönyvszerűen átírt szövegét.