Miért megyünk el otthonról, miért megyünk el külföldre, miért megyünk el a csillagok közé? Csak. De van-e határa a csavargásnak, ahonnan nincs visszaút? És van-e határa az otthon maradásnak, ahonnan nincs kiút?
Miért megyünk el otthonról, miért megyünk el külföldre, miért megyünk el a csillagok közé? Csak. De van-e határa a csavargásnak, ahonnan nincs visszaút? És van-e határa az otthon maradásnak, ahonnan nincs kiút?
Fetrengeni a porban
Christopher Nolan új filmjében, a Csillagok közöttben, van egy sokszor feltűnő poros könyvespolc. Van rajta egy jó nagy könyv, a Végítélet (The Stand), Stephen King 1978-as regénye. A könyvek előtt szabadon maradt párkányra szitál a por, mint a hó, belepi az apró űrsikló szárnyait is, ami a párkányon áll, a könyvek előtt.
King könyve úgy indul, hogy az emberiség zömét elpusztítja egy biofegyvertelepről elszabadult influenzavírus. Nem életszerűtlen pont ennek a mikroszkopikus izének tulajdonítani az apokalipszist. Bár a 20. század nem szűkölködött az emberiséget ért szörnyűségekben, a gyilkosok listáját nem Mao, Sztálin, II. Lipót vagy Hitler vezeti, hanem a H1N1 influenzavírus, a spanyolnátha kórokozója, ami 1918 és 1919 között megölte a Földön élő emberek 3-5 százalékát.
Nolan filmjében és King könyvében sokszor feltűnik egy kukoricatábla is. Amerikában az a kukoricatábla, ami Magyarországon a búzamező. Első ránézésre a vidéki otthonosság, az élelem, az elképzelhető komplexitású élet. De a kukorica Amerikában nemcsak ez, hanem a monokulturális, gépesített mezőgazdaság, a politikusokat markában tartó kukoricalobbi, a kukoricából készített, fojtogató édesítőszer, a kukoricán hizlalt disznók és marhák. A kukorica legalább annyira megöli Amerikát, amennyire az életét adja.
Nem olyan régen volt Amerikában, hogy a gépesített mezőgazdaság hatalmas környezeti katasztrófát okozott. Az 1930-as évekbeli Dust Bowl több magyarországnyi területet tett porsivataggá, ahonnan emberek százezrei menekültek nyugatra. Ekkor készült Dorothea Lange híres képe a napszámos édesanyáról és lányairól, és ennek a katasztrófának az analógiájával indul a Csillagok között is.
Pedig ezek a katasztrófák látszólag mind elmúlnak. Az emberi tevékenység látszólag kerekítési hiba a Föld felszínén. A spanyolnátha lecsengett, a Dust Bowl porviharai elültek, az angol ipari forradalom mocskától fekete szárnyakat növesztő lepkék újra kifehéredtek. Még amit az utókornak szántunk, az sem marad meg: ha eltűnnek az emberek, az erdő mindent megesz, ahogy megette a khmerek Angkorvatját, a maják Chichén Itzáját, az amazóniai civilizációt, amit az utóbbi években kezdtek csak feltárni, és még azokat a belga vasúti pályákat is Kongóban, amelyeken 60 éve még vonatok jártak. Látszólag nem tudunk olyat tenni, ami maradandó nyomot hagyna a Föld felszínén, és komoly kárt okozna akár bennünk, akár a bolygóban.
De mi van, ha egyszer túltoljuk? Mi van, ha ezt akkor fogjuk csak észrevenni, amikor már késő? Mi van, ha azok az egyre rendszeresebben érkező képek Pekingből és Kína más nagyvárosaiból, amelyeken emberek maszkban próbálnak lélegezni a városra ülő szürkés borzalomban, miközben az orrukig se látnak, mi van, ha olyan lesz minden város minden napja, mert valamit elrontunk, mint a harmincas évek amerikai földművesei, csak nem néhány magyarországnyi, hanem néhány kínányi területen?
Akkor el kell innen mennünk. De hova? Ez az egyetlen otthonunk.
Emberek, akik elvállalják
Matthew McConaughey nem először játszik olyan filmben, ahol fontos szerepe van a féreglyukaknak, az űrhajóknak, valamint egy apának és a lányának. Ő alakította a Kapcsolat (Contact) egyik főszereplőjét, ami többek között ezekről szólt, a Csillagok közöttben pedig ő Cooper, az űrhajósból lett kukoricatermesztőből lett űrhajós.
Ismerős név, ugye? Gordon Cooper az első hét amerikai űrhajós, a Mercury Seven egyike volt. Ők voltak azok, akik belehajtogatták tagjaikat egy kapszulába, amit aztán rácsatoltak egy ballisztikus rakéta tetejére, és kilőtték őket az űrbe. A mercurysok egytől egyig tesztpilóták voltak, az ötvenes évek hősei, akik kézzel vezettek kísérleti sugárhajtású vadászgépeket a nagy amerikai sivatag fölött, mesebeli figurák, róluk szól a Tom Wolfe riportkönyvéből forgatott Igazak (The Right Stuff).
Amikor csatlakoztak a Mercury-programhoz, egyáltalán nem volt biztos, hogy Cooper és társai jó döntést hoztak. A tesztpilótaság vagánysága és szabadsága helyett itt egy robotpilótával vezérelt konzervdobozban kellett ülni. Először még ablak se volt rajta, az űrhajósok nyomására vágtak csak rá. Inkább volt ez az űrrepülés gombok nyomkodása és a bulvársajtó előtti szereplés, mint bőrdzsekiben és napszemüvegben csapatás a hangsebességen túl, a kék nevadai égen. De pont Cooper volt az, aki bemutatta, hogy nem lehet mindent az automatizálásra bízni, hogy az ember nemcsak életben tartandó, a küldetést borzasztóan megdrágító csupasz majom, hanem a küldetés lényege és megvalósítója: Faith 7 űrhajóját, miután másfél napos útjának végén kezdett tönkremenni, Cooper kézzel hozta vissza az atmoszférába, majd tette le hidegvérrel a Csendes-óceánra.
Ilyen fickó volt Gordon Cooper, és ilyen fickó a filmbéli Cooper is. Az amerikai hős, aki talán már akkor sem létezett igazából, amikor még igazából létezett. Aki elvállalja, aztán vagy kiadja, vagy nem. De aki nem vállalja el, annak sose adja ki, nem igaz?
Van még valami más is mindkét Cooperben. Az emberek egy kis részének talán legfurcsább, a biológiának látszólag ellentmondó tulajdonsága. A minden kényelmet és otthonosságot felülíró csavargási vágy. Cooper az az ember, aki egyszerűen nem hajlandó fetrengeni a porban. Még akkor sem, ha a por ismerős, otthonos és kényelmes, a poron túl pedig lehet, hogy csak a halál van.
A tudat fényének megőrzése
„Nem tudom jól elmagyarázni, miért gyalogoltam át Afganisztánon” – kezdi Rory Stewart, a brit diplomata-politikus híres könyvét, ami arról szól, hogy a szerző átgyalogol Afganisztánon. Stewart kényelmes és jól menő diplomatakarriert hagyott ott azért, hogy átgyalogoljon Afganisztánon – és még sok más országon –, és ennél jobban talán senki nem írta még le, hogy miért csinálják ezt és az ehhez hasonló dolgokat emberek. Lehet, hogy azt mondják, a felfedezésért, lehet, hogy azt mondják, az emberiség sorsának jobbra fordításáért, de meg vagyok róla győződve, hogy ezek mögött mindig Stewart válasza van.
Hogy csak.
Egyszerűen vannak, akiknek nem elég jó a porban fetrengés. Még ha különösebb értelme nincs is felkelni onnan, és még ha a porban fetrengést szinte mindig kényelmetlenebb dolgok követik is. Stewart télen gyalogolta át Afganisztán hegyes-völgyes középső tartományait, hóban, fagyban, sárban, fosva, lázasan. Diplomáciai dolgozószobája minden bizonnyal jóval kényelmesebb volt. De írt volna arról könyvet, hogy ott ül?
„Felelősek vagyunk a tudat fényének megőrzéséért, hogy a jövőben is világítson” – ezt már nem Stewart mondta, hanem Elon Musk, aki jóval nagyobb csavargásra készül, mint Afganisztán átgyaloglása. A dél-afrikai plutokrata, aki napelemgyárairól, elektromos autóiról és űrrakétáiról ismert, sokkal nagyobb dolgon töri a fejét, mint amivel űrkutatási cége, a SpaceX, jelenleg foglalkozik: egymillió embert akar a Marsra juttatni a század végéig. A Marsra mint a bolygóra és a század mint a 21. század.
Musk terve eszelősen, de nem elképzelhetetlenül ambíciózus, és az igazat megvallva jobban lehet hinni benne, mint az űrkutatás rövid történelmének zöméért felelős kormányok jelenlegi űrprogramjaiban. Szörnyű belegondolni, de az amerikai és a szovjet űrkutatás évtizedeit nem a csavargás vágya, a porban fetrengéstől való irtózás, vagy a tudat fényének megőrzése inspirálta, hanem egyszerűen csak az, hogy volt két birodalom, amelyek nem tudtak különösebben sokat egymás erejéről, de kölcsönösen meg voltak győződve arról, hogy a másik mindjárt Föld körüli pályáról fog hidrogénbombákat hajigálni rájuk, amit csak azzal előzhetnek meg, ha olyan szerkezeteket építenek, amelyekről Föld körüli pályáról hidrogénbombákat lehet hajigálni a másikra. A Mercury-programot pár évvel követő Apollo-program az amerikai nemzeti össztermék 4-5%-át vitte el, és a vége annyi lett, hogy csillagos-sávos zászló lobogott a Hold meddő porában, sarlós-kalapácsos helyett. Közben oda lehetett képzelni a holdkomp helyére a hidrogénbombát. És még ez volt messze a legérdekesebb, legjobb amerikai űrprogram. Utódja, a Space Shuttle, nem volt több a NASA és a légierő kompromisszumok fojtogatta nászánál.
Talán a katonai eredeten túl azért sem foglalkoznak a politikusok által adott pénzből működő állami űrügynökségek ennél ambiciózusabb dolgokkal, mert a Mars-utazás és a marsi kolóniák létesítése iszonyú lesz, ezt Musk teljesen őszintén bevallja. Antarktiszi hideg, elviselhetetlen atmoszféra, nyomorúságos körülmények, szinte tökéletes izoláció és a természetes környezettel való érintezés teljes hiánya vár mindenkire, aki majd elindul – természetesen csak oda szóló, egyirányú jeggyel. A tudat fényének megőrzése szinte elképzelhetetlen áldozatokat kíván, amelyek gyümölcsét távoli leszármazottaink élvezik csak majd, ha egyáltalán.
De hol találunk olyan embereket, akikben a kaland és a csavargás iránti vágy olyan erős, hogy a porban fetrengés helyett még a pokolba vezető egyirányú utat is jobbnak találnák? Hol, amikor az amerikai űrrepülés jelenleg ott tart, hogy tesztrepülésen lezuhan egy tíz éve fejlesztgetett, a Föld körüli pályánál is kevésbé ambíciózus kis űrhajó, megöli az egyik tesztpilótát, és arról szólnak a cikkek, hogy hááát, lehet, hogy vége ez egész bulinak, mert ez nagyon-nagyon veszélyes, a porban fetrengés pedig megártott valaha bárkinek? Nem ártott meg.
Gordon Cooperre és társaira hiába nézünk: órákat, maximum napokat töltöttek az élhetetlen űrben, onnan kényelmes amerikai házaikba tértek vissza, csajok, kocsik, grillsütő a kertben. És Rory Stewart se jó példa: afganisztános könyvének az a vége, hogy leszáll otthon a vonatról, és hazasétál a szülői házba, nárciszok nyílnak a patak mentén, nyulak ácsorognak a tölgyek lábainál.
A leendő telepeseket nem Föld körüli pályán vagy Afganisztán gyalogösvényein kell keresni, hanem a tükörben. Mi magunk vagyunk azok. Hiszen már rég eljöttünk otthonról.
Földi pokol > űrbéli éden
Az ember otthona a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgy. Mindnyájan innen származunk. Csodálatos hely. Reggel hatkor felkel a nap, este hatkor lemegy a nap. Napközben nincs túl meleg, éjszaka nincs túl hideg. Magas fű van, vadállatok, gyümölcsök, hűvös, mély tavak, szelíd, kialudt tűzhányók, drágakőként villogó énekesmadarak. Talán sehol nem érezni a természet szépségét és otthonosságát annyira lehengerlően, mint ott.
Innen léptünk le 60 ezer évvel ezelőtt. Hogy pontosan miért, senki nem tudja. Valószínűleg csak. Mert vannak köztünk olyanok, akik nem bírják a porban fetrengést. Az biztos, hogy gyorsan csináltuk, és az is, hogy elképesztően jó telepesnek bizonyultunk. Néhány száz generációval később a Nagy-hasadékvölgytől a Tűzföldig, Izlandtól az utolsó polinéz atollig mindenhol mi éltünk, a többi főemlősnél milliószor nagyobb egyedszámban.
De nem véletlenül hívja Out of Edennek, azaz az éden elhagyásának nagy kirándulását Paul Salopek, az amerikai újságíró, aki épp végiggyalogolja az emberi migráció 20 ezer kilométerét, a Nagy-hasadékvölgytől a Tűzföldig. Amit Kelet-Afrikán túl találtunk, az időnként nagyon kellemesnek, talán még eredeti otthonunknál is jobbnak bizonyult – elég csak a Mediterráneumra vagy Kaliforniára gondolni –, időnként viszont földi pokolnak. A Nagy-hasadékvölgy szavannáihoz képest Jakutföld vagy a Baffin-sziget jeges, viharos tundrája a világűr is lehetne.
De nem az, még csak véletlenül sem az.
Az óceán, ami szarik ránk
Az emberi képzelőerő káprázatos dolog. Túl tudunk vele például lépni korlátos főemlősi biológiánkon. Lehet, hogy otthonunkban 150-200 fős közösségekben éltünk, 10 és 30 fok közötti hőmérsékletben, egy-két napra előre tervezve, de ezeken réges-rég túl vagyunk.
Bizonyos dolgokon azonban egyáltalán nem vagyunk túl. Élhetünk bár tízmillós városokban, klimatizálhatjuk otthonunkat Jakutföld vagy Amazónia szélsőségei ellen, egy dolgot képtelenek vagyunk elviselni: a magányt. És ez az, ami a Marson és azon túl vár. Nem Jakutföld vagy a Baffin-sziget, még csak nem is az emberi életre alkalmatlan Antarktisz, hanem a semmi.
A semmi sokkal rosszabb annál, mint mondjuk az Alien-filmekben bemutatott űr. A xenomorfok a semmihez képest közeli társaink, még ha kapcsolatunk zömmel ki is merül abban, hogy felzabálják a nyúltvelőnket, vagy belepetéznek a mellkasunkba. Félnek a tűztől. Csapatokba rendeződnek. Véreznek, ha eltaláljuk őket. Nem különböznek érdemben kelet-afrikai otthonunk nagy ragadozóitól.
Ahová Musk telepesei mennek majd, és ahová a Csillagok között űrhajósai merészkednek, ott nincsenek otthonos szörnyetegek. Ne is reménykedjünk. Még ha reménykedünk is idegen intelligenciában, és még ha meg is kapjuk, az olyan lesz, mint az óceán Stanisław Lem 1961-es regényében, a Solarisban. Érthetetlen, embertelen, kapcsolatfelvételre teljesen alkalmatlan. Még a nyúltvelőnkre sem fanyalodik, csak van.
Ez az egyetlen otthonunk, iszonyú magányosak vagyunk az univerzumban, el kell innen mennünk. Ha elmegyünk innen, iszonyú magányosak leszünk az univerzumban, ez az egyetlen otthonunk.
Az űrben csak a teljes közöny van. Az óceán, ami embertelenebb még az Antarktisz körül örvénylő Déli-óceánnál is. Lehet, hogy intelligens, mint a Solarisban, lehet, hogy csak van, mint a Csillagok közöttben, de nem édesmindegy, ha nem tudunk kommunikálni vele? Az igazi űrben teljesen egyedül leszünk, és az ember biológiailag képtelen teljesen egyedül lenni. A Föld körüli pályán életben tartott emberekhez hasonlóan ezt a kísérletet is elvégezte már az amerikai szövetségi kormányzat: a magánzárkákban évtizedekig őrzött, több tízezer elítélt szinte mindegyike megőrül.
A Csillagok között csütörtöktől a mozikban. A címlapkép az Astronaut Suicides fotósorozat egyik képének felhasználásával készült. Van róla egy másik kritikánk is.