A Született gyilkosokat szapuló kirohanásom alatt szépen megjelentek a filmet jónak tartó kommentek is – nagyon helyesen –, és egyik-másik észrevétel hatására persze eszembe jutott: az ott mellesleg elhelyezett gonosz lista ellenében össze kell raknom egyet a 10/10-esekről.
A Született gyilkosokat szapuló kirohanásom alatt szépen megjelentek a filmet jónak tartó kommentek is – nagyon helyesen –, és egyik-másik észrevétel hatására persze eszembe jutott: az ott mellesleg elhelyezett gonosz lista ellenében össze kell raknom egyet a 10/10-esekről.
"Ebből a cikkből kiderült – leginkább a beszúrt listából –, hogy téged orvosilag kell eltiltani a filmektől, mert kár beléd" – írta one in a million tréfásan, majd közbevetésemre hozzátette: "Szerintem ha nem megy, ne erőltesd. Ha neked sikerült ennyi különböző műfajú, stílusú, rendezőjű filmet egyszerre nem élvezni, ott nem a filmekben van a hiba." Később mások is szóltak: ugyan, mondják már referenciafilmeket, a miheztartás végett.
Ekkor kezdtem morfondírozni azon, mely különböző műfajú, stílusú és rendezőjű filmeket sikerült ezzel szemben egyszerre élveznem több évtizedes mozizós pályafutásom során. Azt hiszem, hogy bár a hülye műpunk hozzáállásom miatt – amiről egyszer már összedobtam egy bejegyzést – kimaradtak kultikus dolgok, sok mindent láttam mégis.
Már apró szovjet kisgyermek koromban kibontakozott bennem az érdeklődés a művészetek eme ága iránt, majd 14 évesen, 1980-ban megvásároltam az első Filmvilágot, és onnantól hosszú-hosszú ideig nem volt megállás. (Az utóbbi időben, nem tagadom, lassúbb vagyok.) Előfordult, hogy havonta tízszer-tizenötször is beültem valamire – plusz a tévé, később videó, dévédé, YouTube, egyéb eszközök –, amely tevékenységem Budapestre költözésem után pláne új lendületet kapott.
Mindenevő voltam és vagyok, tudtam és tudok rajongani lila művészfilmekért éppúgy, mint thrillerekért és akár kedves, akár grandiózusan idióta vígjátékokért. Ennek köszönhetően a lista eklektikus lesz – és nagyon szubjektív. Nem az egyetemes értékek, a filmtörténeti jelentőségek meg az egyéb okosságok számítottak. Hanem főként az, hogy ezek a filmek mennyire és hogyan hatottak rám, amikor láttam őket – és ha netán régiek, akkor mennyire maradtak meg érdekesnek és izgalmasnak számomra máig.
Először top 10-et akartam, aztán 12-t, végül 21-nél kötöttem ki. Az is szép szám, és végső soron nem nagy baj, hogy egy-egy műről nem mondhatok többet néhány mondatnál.
Mielőtt belecsapnék, itt egy felsorolás a helyhiány és ésszerűség miatt kimaradtakról – rendezőket mondok, ömlesztve, ők készítik a filmeket –: a Coen testvérek (!), Tim Burton, Robert Altman, Arthur Penn, Sam Peckinpah, Francis Ford Coppola, George Lucas, Billy Wilder, Elia Kazan, John Ford, James Cameron, David Cronenberg, Jim Jarmusch (!), Hal Hartley, Atom Egoyan, a Wachowski testvérek, Alejandro Gonzalez Inarritu, Fernando Meirelles, Guy Ritchie (!), Danny Boyle, Mike Leigh, Ken Loach, Stephen Frears, Peter Greenaway, Werner Herzog, Ingmar Bergman (!), Aki Kaurismaki, Tomas Vinterberg, Lars Von Trier, Andrzej Wajda, Krzysztof Kieslowski, Milos Forman, Alain Tanner, Claude Goretta, a Dardenne fivérek, Götz Spielmann, Paolo Sorrentino, Paolo és Vittorio Taviani, Pier Paolo Pasolini, Luchino Visconti, Costa Gavras, Alain Resnais, Robert Bresson, Bertrand Blier, Claude Zidi, Georges Lautner, Claude Chabrol, Claude Lelouche, Eric Rohmer, Jean-Pierre Melville, Luis Bunuel (!), Pablo Almodovar, Manoel de Oliveira, Emir Kusturica (!), Theo Angelopoulos, Lucian Pintilie, Nyikita Mihalkov (!), Elem Klimov, Alekszej German, Karen Sahnazarov, Andrej Zvjagincev, Szergej Loban, Pjotr Buszlov, Akira Kuroszava, Takesi Kitano, Wong Kar Wai, Zhang Jimou, Gaál István, Szabó István, Fábri Zoltán (!) és a múlt század ötvenes évei előtti évtizedek cakkpakk, Charlie Chaplin-estül, Buster Keaton-ostul, Fritz Lang-ostul, Szergej Ejzenstejn-estül, mindenestül. Plusz egy csomó nagymester a thrillerek és a bohóckodások világából – mert ott gyakran mégiscsak a sztárok, és nem a direktorok számítanak. Plusz azok, akiket most kifelejtettem.
Ennyi előjáték elég volt, ha nem riasztott el benneteket ez a durva névsorolvasás, lássuk a lényeget, címek szerint, ábécérendben. Ja, majd' elfelejtettem, mindenki egy filmjével férhetett bele, akkor is, ha több 10/10-eset csinált az életben. Vannak olyanok is, bizony.
Annie Hall (amerikai, Woody Allen)
Nincs sok film, ami ilyen játszikönnyed tökéletességgel tudna mesélni férfiakról és nőkről a nagyvárosban, ekkor volt Woody Allen a legmenőbb formában. Annyi a zseniális poén benne, mint égen a csillag, amik nagy részét akkor is ismeritek, ha a művet magát nem is láttátok. Bónusz: én sem vagyok hajlandó bemenni a moziba, ha már elkezdődött a film.
Becstelen brigantyk (amerikai, Quentin Tarantino)
A Tarantino-életműből nehéz egyet választani – és a legtöbb rajongója fejbe fog kúrni engem emiatt. Adná magát a Pulp Fiction – ritka, hogy kijössz a moziból, és azonnal vissza akarsz menni, mert ezt az őrületesen szokatlan atomcuccot muszáj megnézni még egyszer haladéktalanul – és a Jackie Brown, sokak szerint ráadásul a Kutyaszorítóban óta csak tompul a fenegyerek. Szerintem nem: a Becstelen brigantyk Tarantino-esszencia, egy korábbi filmje sem volt ennyire őrült, okos, szemtelen, sok rétegű. Két és fél óra vibrálás.
Berlin fölött az ég (német, Wim Wenders)
A Berlin fölött az ég minden idők legszebb németül beszélő filmje. Egyrészt úgy értve, hogy ebben az angyaltörténetben beszélnek az emberek a legszebben németül. Másrészt úgy, hogy gyönyörűek a fekete-fehér képek a városról és mindenről. Ezenfelül arról szól – a buktatók ellenére érzelmesen és finoman –, hogy miért érdemes embernek lenni. Ráadásul nemcsak Peter Falk tűnik fel benne, hanem az aljasul fiatal Nick Cave is.
A bolond Pierrot (francia, Jean-Luc Godard)
Godard nehéz ügy. Politikus kiszólásai, amikkel minden filmjét telezsúfolta, mára nem kis részben dekódolhatatlanok – tényleg, tudjátok, mi volt az OAS? Mindazonáltal nem hinném, hogy Jean-Paul Belmondo – az isten! – bármiben is jobb volt, mint a Kifulladásigban vagy A bolond Pierrot-ban. Utóbbit a vége miatt volt muszáj listáznom. Ha láttátok, tudjátok, miért, ha nem, nézzétek meg.
Az édes élet (olasz, Federico Fellini)
Néhány héttel ezelőtt elővettük az Amarcordot, és nem működött, untam. Pár éve a Nyolc és féllel jártam hasonlóan. Az édes élettel még nem voltak ilyen gondjaim. Pedig első mozis találkozásunk óta legalább fél tucatszor beraktam a lejátszóba. VHS-en van meg, a 90-es években adta a Duna. A római utcák, az emberek, a közeg, a bulik, a cirkuszos jelenet, a partra vetett hal. És nem is csak Anita Ekberg, hanem Nico is.
Az én kis falum (cseh, Jiri Menzel)
Rajongok Menzel szerénységéért. Soha nem történik a filmjeiben szinte semmi, és mégis megtörténik bennük minden. A Szeszélyes nyár lett volna a másik, amit beemelhettem volna ide, de Az én kis falum – Bán Jánossal – még erősebb. Szép, megható, igazi.
Fényes szelek (magyar, Jancsó Miklós)
Lehet olvasni sok helyütt, hogy a nékoszosok, a 2. világháború utáni idők népi kollégistái utálták a filmet, mert semmi nem úgy volt. De hát Jancsó Miklós nem róluk akart filmet készíteni, hanem a hatvanas évekről. Nem tudom, hogy csináltam tizenhat évesen – először akkor láttam –, de átjött a jancsói koncepció. És odacsapott. Nemcsak a pillanat számított, azóta is rendszeresen újranézem, és még mindig, ma is imádom. A szuper mozgalmi slágerek úgy bemásznak a fülembe mindig, ki sem tudom verni őket onnét.
Jules és Jim (francia, Francois Truffaut)
A francia új hullám mocskosul menő dolog, ez faktum, úgy is, hogy csak húsz-harminc évvel később ismerkedtem meg termékeivel. A Godard vagy Truffaut kérdésre a barátságosabb és kevésbé harsány Francois volt a válasz egy darabig, de az utóbbi időben elbizonytalanodtam. A Jules és Jim ezzel együtt ott maradt a tető tetején. Két férfi, egy nő, évtizedeken át ívelő sztori – Jeanne Moreau, aki általában nem szép, ebben a filmben az –, és annál szomorúbb filmjelenet kevés van, amikor Oskar Werner hasogatja a fát a ház mellett.
Kabaré (amerikai, Bob Fosse)
A legjobb film a nácizmusról és a 2. világháborúról. A Mephisto közel jár hozzá, a Kabaré annyival több, hogy a zene hozzátesz még egy réteget a végtelenül abszurd, mégis valóságos világ ábrázolásához. Liza Minnelli szeme pedig felháborítóan gyönyörű.
A keselyű három napja (amerikai, Sidney Pollack)
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, filmre ébredésem idején igen jól futó műfaj volt a politikai krimi. Lehet, hogy hallottatok Damiano Damianiról, Henri Verneuil-ről, Carlo Lizzaniról, Costa Gavrasról. Mégsem az ő műveik közül húztam be valamelyiket – elhalványultak időközben –, meg nem is a szintén 10/10-es, a legjobb formáját hozó Gene Hackman főszereplésével készült Dominó-elvet emeltem ki, hanem ezt a Sidney Pollack-rendezést. Azért, mert olyan vagányul adja még mindig, mintha nem is múlt volna el három és fél évtized. És ott van benne minden idők leghorrorisztikusabb postása is! Sőt mi több: kinyomtatják vajon a sztorit a lapok – vagy nem nyomtatják ki?
Különben dühbe jövünk (olasz, Marcello Fondato)
Nem játszom az eszemet, az a helyzet, hogy meg kellett néznem, ki készítette ezt a csodát. Olyan ember ugyanakkor, aki ne tudná, kik játsszák benne a főszerepeket, aligha van Magyarországon. Bud Spencer és Terence Hill szenzációs együttműködésének megéneklésére nincs elég szuperlatívusz a szótárban. Ha tízszer nem láttam, egyszer sem, és – szemben pl. Louis de Funes, Norman Wisdom, a Folytassa sorozat vagy Stan és Pan ökörködéseivel – még ma is ott van a helyén minden pofon, szó, dallam, másodperc.
Nagyítás (angol, Michelangelo Antonioni)
Legalább két dolog van, ami miatt ez az Antonioni-film örök – és egyik sem a híres vetkőzős jelenet. Hanem azok a csodálatos zöldek a parkban egyfelől, a Yardbirds-koncert másfelől. Nem is maga a koncert. A gitárdarabka a járdán, amit David Hemmings eldobott. A járókelő felveszi, megnézi, majd visszalöki. Csak egy érdektelen és használhatatlan szemét. Túl direkt? Mindegy, nekem bejön.
A nyolcadik utas: a Halál (amerikai, Ridley Scott)
Hororrajongó biztosan nem vagyok, a sci-firől is lejöttem akkortájt, amikor véget ért a kamaszkorom (a Sztalker és a Solaris nem sci-fi). Az Alien első része láttán viszont tátva maradt a szám. Nem a rettegéstől – bár kaptam a frászt is, amikor adódott –, a csodálkozástól. Hogy hogy lehet ilyen szenzációs világot alkotni. És a vége felé, amikor Sigourney Weaver vetkőzik, hogy befeküdjön a hibernátorba, nos, az az egyetemes filmtörténet legerotikusabb jelenete.
Párbaj (amerikai, Steven Spielberg)
Nem szemtelenségből választottam az amerikai óriásgenerációtól csak egy filmet, ezen belül is a legolcsóbb zsengét. Tényleg ezt szeretem a legjobban, kimagaslik a brancs nagyotmondó munkásságának egészéből. Egy kamion hajszol egy személyautót. Arca csak az üldözöttnek van, az üldözőnek az sincs. Ebbe annyi mindent bele lehetne magyarázni, hogy hozzá sem kezdek. Csak annyit mondok: menő képek és nyolcvan percnyi feszültség., Hitchcock sem csinálhatta volna jobban.
Psycho (amerikai, Alfred Hitchcock)
Oké, ne vessük el a sulykot, maga Hitchcock mégiscsak felülmúlhatatlan ebben a suspense izében. És éppen és konkrétan a Psycho. Anthony Perkins ráadásul akkora pszichopata, hogy ha mondtok nála nagyobbat, megeszem-megemelem a kalapomat.
Sholay (indiai, Ramesh Sippy)
Emelje fel a kezét, aki látta a Sholay-t! Még origós koromban Varga Feri kiderítette, hogy volt magyar címe – Lángnyelvek –, de nem hallottam, hogy be- vagy megmutatták volna bármikor itt. A Szovjetunióban ment 1980 környékén, felrobbantotta a pénztárakat. Ramesh Sippy westenrje, az indiai Volt egyszer egy Vadnyugat a legnagyobb bollywoodi blockbuster, és tényleg fantasztikus. Nem a szokásos táncolós-éneklős-pofozkodós bohóckodás, több annál. A végén zokogtam, mint egy kisgyerek. Adalék: két befejezés van, és nálunk a szigorúbbal vetítették. Télen leszedtem orosz szinkronnal, újranéztem, sokadszor, és bár nem sírtam, mégis úgy éreztem, keveset kopott.
Sztalker (orosz, Andrej Tarkovszkij)
A Nagyításról szólva említettem ezt a zöld dolgot, és a Sztalkerrel is ez van. A táj a zónában feledhetetlen. Nem is értem, miért nem vagyok Fradi- és futballszurkoló. (Ajjaj, csak az kéne.) Alekszandr Kajdanovszkij nagyon jó, a versek is – viszont az is igaz, hogy napjainkban a Nosztalgiát vagy az Áldozathozatalt mélyebbnek és átütőbbnek találom.
Tágra zárt szemek (amerikai, Stanley Kubrick)
Attól tartok, a Kubrick-rajongók – kell legyenek ilyenek a közelben – ezzel a választással nem fognak egyetérteni. Amikor a Tágra zárt szemeket bemutatták a mozikban, valamiért nem is érdekelt. Később zuhant rám, ment a Dunán, belenéztem az elejébe, és ott ragadtam – hiába volt éjszaka –, mint a pinty. Soha senki nem készített szofisztikáltabb filmet a szexről. Soha. Mondom, soha. Ami a legkeményebb, hogy ilyen kötéltánc az egész, egy rossz mozdulat, és bármelyik pillanatban giccsbe zuhanhatna, csakhogy nem teszi, őrületes magabiztossággal csinálja végig a mutatványt.
A testvér (orosz, Alekszej Balabanov)
Úgy tudtátok, hogy Szentpétervár szép? Nézzétek meg a Bratot 1997-ből, és rá fogtok jönni, hogy rusnyább város nincs a világon. A pofátlan provokátor Balabanov – nemrég elhunyt, ötven-egynéhány évesen – messze legjobb filmjében robbant be ifj. Szergej Bodrov is, akit később, 2002 őszén stábjával együtt megölt egy gleccseromlás a Kaukázusban. A testvér Oroszország ébredéséről szól, tehát elég aktuális most. Ha megtaláljátok valahol, csapjatok le rá. Thrillernek mondják, ez annyiban igaz, hogy vannak benne bérgyilkosok és lövöldözések. De inkább nem igaz. Az utolsó tíz-tizenöt perc, amikor már nem is lőnek, a legütősebb hangulatú tíz-tizenöt perc, amit filmen láttam.
Az utolsó cserkész (amerikai, Tony Scott)
Ez egy igazi thriller. Meghökkentem, hogy csak 6,9-en áll az IMDB-n, nem értem. Ha akcióhős, akkor Bruce Willis, senki más. Ha Bruce Willis, akkor nemcsak Die Hard – bár vacilláltam az 1. rész miatt –, az Utolsó cserkész is. Ebben a Tony Scott-filmben minden benne van, amitől a műfaj menő. Fasza sztori, pontos dramaturgia, feszültség, humor, Bruce. Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek. Ez a mondat döntött, miatta választottam.
Volt egyszer egy Vadnyugat (olasz–amerikai, Sergio Leone)
A westernt az amerikaiak találták fel, fantasztikus darabokat készítettek – a hetvenes évek végén sokáig pisztolypárbajosat játszottunk, persze nem én voltam Johnny Cash –, mégis egy olasz rendező vitte tökélyre. Először a tévében láttam 1982 környékén, és azt mondtam, ennél egyetlen film sem lehet különb. És mit mondott másnap az egyik ostoba osztálytársam: nem volt rossz, de egy órányit ki lehetett volna belőle vágni. Hallottatok ennél kapitálisabb ökörséget?