Könyv jelent meg Lovasi Andrásról, amit nyugodtan nevezhetünk önéletrajznak is. Mit tudtam meg belőle a nemzedékének legnagyobb hatású magyar popzenészéről? r43lxo-0 kbIYZO js_post-content”>
Könyv jelent meg Lovasi Andrásról, amit nyugodtan nevezhetünk önéletrajznak is. Mit tudtam meg belőle a nemzedékének legnagyobb hatású magyar popzenészéről?
Mindjárt az elején egy disclaimerrel kell kezdenem, hiszen a könyv szerzőjét, Lévai Balázst régóta ismerem, az öccse jó haverom. Mégis merek írni a könyvéről, mert ebben – ha megbocsát – nem ő az érdekes, hanem Lovasi András. Aki azon kevés mai magyar popzenész közé tartozik, akiről tényleg érdemes könyvet írni. Igaz, a könyv egyes szám első személyű, és nem egy hasonló memoárt olvastam már, ahol a valódi szerzőt fel sem tüntették a borítón, pedig nyilvánvaló, hogy nem Rod Stewart vagy Sir Alex Ferguson öntötte formába a saját sztoriját. Nem is arról akarok írni, hogy jó-e a könyv, vagy sem, hanem arról, hogy milyen képet rajzol Lovasiról.
Arról a Lovasiról, akiről nekem is vannak saját, első kézből szerzett tapasztalataim, pozitívak és negatívak egyaránt, hiszen újságíróként többször is volt dolgom vele. Fontos azt is megjegyeznem, hogy Lovasit annak ellenére tartom érdekesnek, hogy nekem sose jelentett semmit a zenéje: nem mintha bajom lett volna a Kispállal, de egyszerűen úgy alakult, hogy elmentünk egymás mellett. Van ilyen. Ettől még pontosan láttam, milyen hatása volt akár az én generációmra, akár az utánunk jövőkre: ismerek lányokat, akik fiatalon kötelezően átmentek a "bele vagyok zúgva Lovasiba" fázison, és ismerek fiúkat, akikből később azért lett zenész, mert idejekorán megismerték valamelyik Kispál-lemezt.
De ami talán ezeknél is fontosabb, az az, hogy Lovasi teljesen más, mint a vele egykorú vagy hasonló státusú magyar zenészek döntő többsége. A Quartnál sem lustaságból döntöttünk úgy egy-egy cikknél, hogy "hívjuk fel a Lovasit, ő biztos mond majd valami okosat", hanem mert tényleg így volt. Neki egyrészt sajátos látásmódja van, másrészt pedig megengedheti magának, hogy ne finomkodjon, miközben jellemző élményem volt a magyar zenészinterjúkkal, hogy élőben odamondogatunk és kemények vagyunk, de megjelenés előtt inkább az összes rázósabb részt kihúzatjuk, nehogy megsértődjön az X meg az Y, mert akkor végünk.
Ami a Lovasi-jelenségben nagyon érdekes lehet: mennyiben elkerülhetetlen az, hogy az ő múltjával és tekintélyével újabban mégis olyan, a rajongóit is elgondolkodtató, kínos produkciókhoz adja a nevét néha, mint amilyen a Szilvafácska volt, vagy a teljesen értelmezhetetlen Szimfonik Live koncertek, és hogy miként dolgozza fel, hogy már a Blikk számára is érdekes az új csaja. Mert Lovasi nem sztáralkat: mindig is egy bizonytalan, érzékeny, rengeteget rágódó ember benyomását keltette, és ezt most sem cáfolja meg. Nem az a típus, akit az isten is popsztárnak teremtett, ő maga is írja, hogy sokat kellett dolgoznia, amíg otthon érezte magát a színpadon, és tényleg, ugyanígy lehetett volna egy titokban verseket író földrajztanár egy gimnáziumban, ha a dolgok kevésbé szerencsésen alakulnak a számára.