​Hőre lágyuló műanyagot kaptunk ebéd helyett az átkozott Szlovákban

Lehet, hogy fölismertek? Az biztos, hogy meg akartak ölni a legendás Szlovák sörözőben, ahol a Zsír és a Kommunizmus keretében egy ártatlan ebédet akartunk volna elkölteni. Előbb szilikongumi, aztán lefejezett államtitkár a tányérban: ezért Strasbourgban fognak lakolni.

Szily L.: Egy cicegét kérnék szépen, előtte egy olasz erőlevest.

Pincérnő: (a szemöldöke magasabbra szalad, mint a felcsúti fociakadémia adókedvezménye, majd olyan hitetlenkedő hangsúllyal, mintha kereszténylevest kértem volna): Az sajtos!

Szily L.: (miközben magamban azt mondom: nem emberhúst kértem, te gyurcsányista, mi a tököm bajod van a sajttal?): Nem baj, jól hangzik.

Pincérnő: (olyan hangon, mint aki elfogadja ugyan, hogy a milliárdos vendég friss őzikeszívet rendelt, de érzelmileg képtelen azonosulni ezzel, és nem is rejti véka alá a véleményét): Rendben.

Ebben a pillanatban még azt hittem, a Szlovák söröző pincérnője ordas bunkó. Ezúton kérek elnézést a közszolgálatiságtól átitatott Teréz Anyától, most már tudom, hogy az ösztönös emberi jóérzés vezette. A kihozott anyag ugyanis a kommunisták igájában töltött gyerekkorom legsötétebb csészéit idézte.

Vesebetegségre utaló, barnásan zavaros, üres, sóízű lé töltötte meg, a közepén egy lúdtojás méretű guzmóval. A lúdtojásozást helyzetkomikumnak szántam, a guzmóban annyira nem volt semmi élő. Ismerem őt jól, még az általános iskolai menzáról.

Abból a fajta, jobb híján sajtnak nevezett, törtfehér, ruganyos anyagból van, amit kizárólag ilyen levesekben, illetve a vasúti pályaudvarok büféiben árult szendvicseken és pizzákon lehet megtalálni. Ennek az anyagnak a fizikai tulajdonságai leginkább a higanyéira emlékeztetnek, amennyiben ha felvágod vagy lereszeled, majd felmelegíted, a darabkái azonnal összeugranak egy rugalmas, egyszerre puhának tűnő, mégis szívós golyóba. Előtte, szilárd állapotában pont olyan, mint a matekzseni Sz. Laci feje volt: fehéres, remeg, zsírt izzad magából.

Arra a leghülyébb menzatöltelék is rájön öt percen belül, hogy az íztelen Guzmógolyó emberi fogyasztásra alkalmatlan, viszont tök jól lehet vele hülyéskedni. Villával beledöfve, majd hirtelen a magasba emelve tetszés szerinti hosszúságú szálak húzhatók belőle. Ha egy ilyen szálat a haverod arcára ragasztasz, a Guzmókar tapadókorongos vége hamarosan elengedi a bőrt, és a kar úgy húzódik vissza a guzmótestbe, mintha igazi zselés Idegen lakna a tányérodban. Így játszottuk el a Práterben a Nyolcadik utas, a halált, mert korhatáros volt, a műsajttal ellentétben. Pedig ez utóbbit jogosabb lett volna korlátozni. Így viszont kénytelenk voltunk a fantáziánkra és a nagyon elejtett megjegyzéseire hagyatkozni.

Miután kinosztalgiáztam magam + megállapítottam, hogy a tömbbe olvadt műsajtnak olyan az íze, mint a túl sokáig rágcsált gyümölcsös radírnak, jött a második fogás, a cicege.

A riporterkedésben az is klassz, hogy bármilyen dörzsölt rókának képzeled magad, mindig ér meglepetés. Én ezen a ponton hittem azt, hogy ennél szarabb már nem lesz. Nagyobbat tévedtem, mint Gyurcsány Ferenc a cigánybálban.

A cicege borzasztóbb volt bárminél, amit felnőtt koromban pénzért rendeltem. Olyan volt, mint egy előző napról a hűtőben megmaradt államtitkárarc, patkánymártással leöntve. Most megpróbálom kicsit analizálni, mi volt a tányéromon. Egy nagy, lapos, kör alakú dolgot kettévágtak, a két darabot egymásra helyezték, bőségesen meglocsolták mártással, majd száraz petrezselyemmel megszórva tálalták fel. A kör alakú dolog egészen tömör és tömény, megrágva is szinte lenyelhetetlen, némi nyerskrumplis hagulattól eltekintve íztelen anyagból áll, amibe murva és zúzottkő közti állagú, formájú és izű sonkakarabokat úthengereztek, majd megkenték valami tejfölszerűvel. Ez az anyag alkalmasnak tűnik ipari ablakok szigetelésére, billegő asztalok kiegyensúlyozására, abroncscentírozásra és gyors szoborvázlatok megmintázására. A potenciálisan gyilkos diszkoszt – akit ezzel megcsapsz, nem áll föl többet – olyan mártással öntötték le, amit első blikkre löncshúsból és romlott hörcsögból állítottak elő, lassú desztillálással. Az eredmény rettenetesen sós műzsíríz.

Ezzel a fogással 100 százalékos biztonsággal le lehetne tesztelni a zöldhatáron, hogy ki az igazi és ki a műmenekült. Ezt még egy hetek óta éhező nyomorult is visszautasítaná, csakis egy erre speciálisan felkészített ügynök lenne képes ténylegesen megenni.

Ezen a napon legközelebb csak késő éjjel ettem, amikor már nem bírtam tovább a szédelgést, addig a farkaséhségem ellenére képtelen voltam táplálkozni.

A Zsír és Kommunizmus története során eddig messze ez volt a legrosszabb élményem. Eddig inkább a "nem jönnék ide még egyszer, de ahhoz képest nem is volt olyan gusztustalan" volt a jellemző, most viszont ott tartok, hogy ha lenne csillaghajó, ami nekem engedelmeskedik, egy lézerágyú lenne a Szlovák konyhájára irányozva, és rinyálhatna nekem Leia, hogy egytemista korában mekkorákat sörözött itt.

Ehhez képest igazából könnyed, humoros felvezetés volt, amit sörügyben műveltek velünk. Már az utcáról kiszúrtuk ugyanis, hogy egy csomó izgalmasnak tűnő cseh sört tartanak, amiket ráadásul napi ajánlat módjára táblára írtak ki. Lelkesen rendeltem egy hosszú nevű félbarnát, de az sajnos nem volt. Csakúgy, mint a laza világos, az erős barna és a hülye nevű szűretlen. A 6-8 nevet soroló tábláról rákérdeztem ötre, és egyikből sem volt. A különleges koncepciótól megtörtve végül egy korsó csapolt világosat kértem.

Albert jön:

Valamikor a 90-es években ettem utoljára a Szlovákban, biztos, hogy nem volt jó – szemben a Tüköryvel vagy a Márkussal, amiket akkoriban még nagyra becsültem –, ezért kicsit csodálkozni szoktam, amikor látom oldalról, a körút irányából, hogy még mindig megvan. Most sem volt üres a hely, a kora délutáni kánikulában kint a forró teraszon és bent, a kellemes hűvösben is ültek emberek, közvetlen mellettünk népes férfitársaság sörözgetett hangosan, sokáig találgattuk, milyen nyelven kommunikálnak – albánul?, bosnyákul? –, mígnem a végén megállapítottuk, hogy olaszok ezek a maguk módján.

Előtte már kint felfigyeltem a Szily kolléga által emlegetett sörtáblára, elhatároztam én is, hogy spécizek, de nekem szerencsém volt: a Zatecky Strong nem hiányzott a palettáról, még hozzá passzoló poharat is kaptam, tiszta 21. század, gondoltam ekkor, azaz gondoltam volna, ha Szily nem azokat a válaszokat kapja a sörös kérdéseire, amiket. A Zatecky Pivovarral kapcsolatban mindazonáltal nem hallgatható el az a különös információ, hogy a söreik címkéin az anno 1004 felirat szerepel – nem aprópénzzel gurigáznak ezek a cseh gyerekek. A strong amúgy finom volt, kicsit édeskés, kicsit kesernyés, nem erősebb a kelleténél, csúszott rendesen, kértem belőle még egyet.

Kissé elébe szaladva a dolgoknak meg kell jegyeznem, a Szily-féle horrordrámának engem csak az oldalszele csapott meg. Gombalevest kértem és tótpörköltet tótgaluskával, meg kovászos uborkát, ezt a pincérnő ajánlotta, mondván, helyben készítik ők maguk.

A gombaleves így nézett ki, nem túl bizalomgerjesztő, elismerem, a szárított petrezselyemre nyár közepén sok akceptálható magyarázatot nem tudok elképzelni. Viszont miután felkavartam, kevésbé tűnt ijesztőnek, és ízetlen vagy ocsmány sem volt. A gomba nem főtt túl benne, a répa is csak alig, nem nélkülözte a fűszereket, simán meg tudtam enni az egészet.

A tótgaluskás tótpörkölttel nehezebb dolgom volt. Eleve kisebbrendűségi komplexussal viseltetek a nagy adagokkal szemben, és hát erre a tányérra azért fel lettek halmozva az elemek. Először is jó sok hús, aztán nem kevés galuska, végül egy kis főtt krumpli, hogy semmi esetre se maradjak éhes. Hogy a pörkölt mitől volt tót, nem tudom: száraz, szálas, zamathiányos húsdarabokat kaptam, jellegtelen sós-paprikás lében. Egy vagy két picit zsíroskás darabkára emlékszem, azoknak nagyon örültem. A galuska túlfőtt, és a rálöttyintett tejföl ellenére vizes ízű volt, akárcsak a krumpli. A kovászos uborka ehhez képest nem teljesített rosszul: a kovászosság éppúgy megfigyelhető volt benne, mint egy árnyalatnyi barátságos-friss kaprosság, legfeljebb enyhén lágyuló állagába köthettem volna bele, de jócskán a toleranciahatáron innen igyekezett.

Nagyjából a feléig jutottam a főételnek. Minden tekintetben elég volt.

Egy-két dolgot át kell értékelnem. Sorozatunk keretei között elég kemény szavakkal illettük a már említett Tüköryt és Márkust, megdicsértük a Gundelt. Ha netán úgy döntenénk, hogy kell ehhez az egészhez egy skála – nem általános gasztro, hanem zsír és kommunizmusos direkt –, akkor azon a Gundel mondjuk minimum 8-ast kellene kapjon, de korábbi feltételezésünkkel szemben a Tüköry és a Márkus sokkal többet, mint az 2-es. Hiszen nem egyszer vagy kétszer különbek ennél a szerencsétlen Szlováknál, hanem nagyságrendekkel. Hát így legyen objektív az ember, amikor eszik!

Kerekítve nyolcezer forintot fizettünk ketten, két-két fogás és két-két sör után.