Ez már végre tényleg a 21. század!

Micsoda? Agyhullámokkal irányítható társasjáték? Ez nyilván átverés, de azért próbáljuk ki. Így is tettünk!

Ha valaki idereptetné a jelenbe a 25-30 évvel ezelőtti önmagamat, egész biztosan nem győzném kapkodni a fejemet: Hú, mindenki a zsebében hordja a telefonját! Számítógépen rendelnek vacsorát! Nincs már Szovjetunió, sem Csehszlovákia! Csupa sci-fibe illő fordulat. De azért egy icipicit csalódott lennék. Nem repülnek az autók, nem járnak utasszállítók a Holdra, semmi olyan csoda nincs, mint a Vissza a jövőbe 2.-ben.

Ezért örültem, amikor most végre tényleg beléphettem a 21. századba, és kipróbálhattam egy kizárólag agyhullámok irányította társasjátékot. Egy barátom vette meg, és elhozta magával a közös nyaralásunkra, így néhány este ezzel is szórakoztunk a rovinji apartmanban, majd kölcsön is kértem tőle, hogy a szerkesztőségben is tesztelhessük a játékot, és kiderítsük, nem totális kamu-e az egész.

A Mindflex nevű játékot először 2009-ben dobta piacra a Mattel, de nem forradalmasította a játékpiacot, olyannyira, hogy egyikünk se hallott róla korábban, sőt, néhányan meg is lepődtek itt az irodában, hogy egyáltalán van ilyen. Az biztos, hogy igen futurisztikusan hangzik: a játékosok egy headset segítségével a gondolataikkal irányítanak egy kis labdát, anélkül, hogy hozzáérnének. Ugye, hogy ez már tényleg sci-fi?

Player one: I like the way you think

A Mindflex Duelen, ami nálunk van, többféle játékot is lehet játszani, de a legjobb a legegyszerűbb, az ún. párbaj: egy szivacslabdát kell áttolni a gondolatunkkal a másik bázisára, vagy ha úgy tetszik, kapujába. Tehát ül két ember egymással szemben, a fején a headset, és közben meredten koncentrálnak a labdára. Az élményt kicsit árnyalja, hogy végig szól a zene, ráadásul baromi hangosan, és nem is lehet kikapcsolni, akárcsak a kellemes női hangot, melynek segítségével kommunikál a gép. A gépen kigyulladó kis lámpák jelzik is a koncentrálás szintjét, a labda pedig ettől függően a levegőbe is emelkedik.

Amikor először játszottunk a Mindflexszel, nyilván rögtön felmerült, hogy mi van, ha ez az egész csak oltári átverés, és egy random generátor irányítja azt a nyomorult labdát? Néhány kör után szóltak is érvek mellette, de én úgy éreztem, hogy igenis van itt valami rendszer. Én ugyanis tudom magamról, hogy nem nagyon tudok koncentrálni: ADHD-m talán nincs éppen, de baromi türelmetlen vagyok, és nehezen tudok huzamosabb ideig odafigyelni csak egyetlen dologra, mert bármi könnyedén eltereli a figyelmemet. Többek között ezért sem voltam igazán jó tanuló, és ezért nem vagyok jó sakkozó sem. (De ez csak az én magyarázatom, simán lehet, hogy szimplán hülye vagyok!)

Na most, az a tény, hogy én voltam a társaságunkban talán a legbénább a Mindflexben, arra engedett következtetni, hogy ez nem lehet átverés. Amióta a játék nálam van, ronggyá vert a barátnőm is, a szerkesztőségben mondjuk a rutinomnak köszönhetően nem voltam már pofozógép, de Szily "Állítólag Dekoncentrált" Laci bácsi is lenyomott jó párszor a biztonság kedvéért, amikor tegnap teszteltük a játékot.

A Mindflexet egyébként többen is kritizálták a megjelenésekor, és voltak, akik humbugnak tartották az egészet, de lehet találkozni a neten olyan tudósokkal is, akik elismerik, hogy valami van benne. De ahelyett, hogy szétszerelnénk, chipeket nézegetnénk és olyan szavakat próbálnánk leírni, minthogy "elektroenkefalográfia", sokkal szórakoztatóbbnak tűnt rendeltetésszerűen használni a játékot.

Úgyhogy folytassa innentől kezdve Szily László:

Én természetesen jól fejlett prekoncepcióval fogtam a kísérletezésbe, miszerint a játék nyilván átverés, a golyócskát pedig véletlengenerátor mozgatja. Amikor Dr Inkei először hozta be a gépet, éppen elmerülve írtam valamit, kábé öt percig volt a fejemen a szerkezet, a labda mozgását pedig tényleg totál véletlenszerűnek éreztem. Másodjára már sokkal jobban figyeltem. De az áttörést szánalmas módon mégis a használati utasítás elolvasása hozta meg. Ez ugyanis javasolt néhány egyszerű technikát a koncentrációhoz.

A labda szúrós tekintettel való bámulása sokat segített, a matekpéldák fejben való megoldása nem, mert túlzottan is azokra kellett figyelnem. De a legjobb tanács az volt, hogy miközben a golyót fixírozzuk, ismételgessünk valamit magunkban megállás mélkül. Talán mert korábban számokról is szó volt, ezt olvasva valahogy egyből az kezdett kattog a fejemben, hogy

Hatvanhat, seggem a szádra pattanhat

És innentől kezdve nem volt megállás! A bűvös mondóka megtalálása után zsinórban nyertem 6-8 párbajt, de úgy, hogy Bence mégcsak le sem tudta lassítani a labdámat, ami olyan magasan pattogott, mint Lázár János önbizalma. Aztán lehiggadtam, és elkezdtem kísérletezgetni, néha szándékosan oda sem figyelve a labdára, de így is megnyertem átlagosan négyből hármat.

Többször is kipróbáltam, hogy nem koncentrálok és a labdát csak a periférián látom, ilyenkor mindig simán vesztettem. Kipróbáltam azt, hogy direkt nem figyelek, de amikor a labda már szinte a gólvonalamon jár, megpróbálom megfordítani. Őrület, de sikerült. Talán ez volt az a pillanat, amikor végképp meggyőződtem róla, hogy a játék nem átverésre alapul.

Aztán kipróbáltam más mondókával. A

Hetvenhét, segged a számra rakjad szét

működött, de nem annyira, mint a hatvanhatozás, talán mert nem annyira automatikusan mormoltam. Egy-kétszer kikaptam, visszatértem a hatvanhathoz és újra én lettem a barcelonai középpálya két évvel ezelőttről.

Ez az önbizalmam mostanáig, vagyis a harmadik kísérletig tartott. Bence most összeszedte magát, én pedig eleve éreztem, hogy fáradt és szétszórt vagyok, ki is szívtam egymás után többször, és csak nagy nehezen tudtam döntetlen tájára hozni az eredményt. Amikor az egyik parti közben rádöbbentem, hogy a játék úgy néz ki, mintha egy kád tejből csak az ide-oda úszkáló ember feneke luka állna ki, és az az ember a fingjával tartana a levegőben egy labdát, egyből kikaptam, de másodpercek alatt! Ez is egy érv amellett, hogy a játék nem csalás.

A játék meghökkentően fárasztó. A leghosszabb és legszórakoztatóbb, 3-4 percig is eltartó, abszolúte kétesélyes párbajunk után majdnem lecsúsztam oldalt a székről, és úgy elfáradtam, rendesen kapkodnom kellett a levegőt. Én valahogy azt vártam, hogy ha tényleg sikerül összpontosítanom, majd valamilyen bizsergést érzek az agyamban. Hát egyáltalán nem. A másikkal való viaskodás ehhez képest, mint mondtam, direkte fárasztó, mintha homlokkal tolnám azt a labdát.

Azt egy idő múlva mégis megéreztem valahogy, ha sikerült tényleg odakoncentrálnom. Még azelőtt, hogy a ledes kis lámpasor vagy a golyó mozgása azt látványosan illusztrálta volna. A fején hülye bigyókat viselő ellenfél látványa meg egyenesen fergeteges. Ennyire az:

Videó + GIF: NAK