Új ízekre vágysz, de be sem teszed a lábad egy belvárosi étterembe, mert azt hiszed, hogy a fizetésed felét fogod ott hagyni, és még éhes is maradsz? Tévedsz, és most elmagyarázzuk, miért. A Paris Budapestben jártunk.
Új ízekre vágysz, de be sem teszed a lábad egy belvárosi étterembe, mert azt hiszed, hogy a fizetésed felét fogod ott hagyni, és még éhes is maradsz? Tévedsz, és most elmagyarázzuk, miért. A Paris Budapestben jártunk.
A város közepén, a Széchenyi István tér sarkán álló Sofitel Hotel legalsó szintjének jó részét elfoglaló étterem nem csupán egy a környéken találhatók közül, hanem több azoknál: a nemrég indult Sunday Brunch keretében minden vasárnap 11 és 15 óra közt 7500, illetve 8000 forint leszurkolása mellett tömhetjük tele magunkat a több mint ötven hozzávaló tetszőleges kombinálásával készített büféebéden. Az ár attól függ, hogy szeretnénk-e megkóstolni a ház borát és a muskotályos pezsgőt, vagy megelégszünk az alkoholmentes italokkal.
A minőség garanciája a francia séf, Jeremy Cayron, aki tizenhárom, igen magasan jegyzett étteremben – a három Michelin-csillagos monacói Hotel de Paris, Alain Ducasse szintén háromcsillagos Le Louis XV-je, az egycsillagos Le P'tit Polyte, vagy épp Paco Pérez egy-két csillagos spanyol helyei – töltött év után tavaly kezdte meg munkáját Budapesten, és hát a helyszín ellen sem lehet különösebb kifogásunk.
A bruttó harminckét fokból az étterembe érkezve a pincérek máris páncélos hadosztályként támadják az embert egy pohár pezsgővel, ami fél egykor nem tűnik épp a legjobb ötletnek, de élni ugyebár tudni kell, az ivást pedig sosem lehet elég korán elkezdeni, úgyhogy az első pillanatban fejest ugrunk a jóba. (A pezsgő igen kellemes és kerek volt, otthonra is örömmel vennék belőle, feltéve, ha nem felejtettem volna el megkérdezni vagy legalább lelesni a nevét.)
A főétel rendelése egy, az asztalra helyezett bevásárlólistával történik, amelyen bejelölhetjük az alapanyagokat, amiből a konyhán elkészül a nap fénypontja:
Erre a rendelésre csak pár percet kell várnunk, de addig is válogathatunk a tucatnyi előétel közül. Egy francia séffel operáló étteremben csinos blamázs lenne, ha nem találnánk néhány tisztességes sajtot a pulton, de szerencsére ilyen hibába nem futottunk bele, sőt a húsoknál több kellemes meglepetés is ért: az érett sonka, a marinált lazac, valamint az általunk kiválasztott fűszerekkel, a szemünk előtt egy percen belül elkészülő lazac- vagy (a más előételekkel ellentétben egyébként méretes) tatár bifsztek mind-mind rendben voltak, de a pékáru miatt sem kell szégyenkezniük.
Na jó, a bifszteket készítő lány nem volt a helyzet magaslatán, de ebben az is közrejátszhatott, hogy kétségbeesett arccal próbáltam segítséget kérni tőle a hozzávalók kiválogatásában. A kapribogyót, a hagymát és a majonézt sikerült közös erővel felismernünk, végül előbbi kettőből kértem is.
A bifsztek kellően rossz választás volt, főleg, hogy a kelleténél talán egy fokkal csípősebbre sikerült, így a főétellel majdnem egy időben érkező, Ries-link nevet viselő ház borát (54% rizling, 33% Zengő, 13% Zöld veltelini) először nem is tudtam kellőképp értékelni. Szerencsére ezen a fázison sikerült átesni, elég nagy butaság is lett volna figyelmen kívül hagyni. A 2013-as Borászok Borásza, Szentesi József segítségével, annak nadapi dűlőin található szőlőből készített bor születésénél a Sofitel munkatársai – elmondásuk szerint legalábbis – minden fontosabb fázisnál jelen voltak, a végeredmény pedig tényleg tükrözni látszik a belefektetett energiát. Az egyensúly még nem az igazi, ez egy kis idő elteltével persze helyreállhat, de végső soron mindegy is, hiszen egy szimpla vasárnapi ebédhez (és főleg a ház boraként) jobbat nem is kívánhat az ember.
A konyha iszonyú gyorsan dolgozott (igaz, alig nyolc-tíz ember lézengett benn), szóval éppen sikerült az asztalhoz vergődni a már említett előételekkel, mire megérkezett az általam első körben rendelt lepényhal, dorade (= aranydurbincs), vajas gomba és sült paradicsom. Annyira meglepődtem a gyorsaságon, hogy nem sikerült egyetlen értékelhető fotót sem készítenem, így bemondásra kell elhinnetek: a lepényhal apró jellegtelenségével szemben mind a dorade, mind a két, köretként rendelt zöldség rendben volt, noha kicsivel több fűszert a nagymamám főztjén felnőtt gyomrom bőven elbírt volna.
A pincérek és az étteremvezető egyébként igen kommunikatívak voltak, örömmel segítettek akár a választásban is, bár az, hogy ezen Budapesten meg kell lepődnöm, sőt, pozitívumként kell említenem, valahol elég elszomorító.
Némi vacillálás után egy második körrel is megpróbáltam felvenni a harcot, makrélát rendeltem sült paradicsommal és ratatouille-jal. A francia ételeket ilyenkor tényleg vétek kihagyni, sőt, érdekes lehet látni, hogy Cayron hogyan próbálja tálalni a klasszikusokat. Az első tálban látható halakhoz hasonlóan a makrélából is egy közepes darab filére számítottam, a séf viszont öt perccel a rendelés után egy szép, szimbolikus jobbegyenessel megindított a totális ebéd utáni kóma felé:
Egyáltalán nem szeretnék minden elém kerülő ételt az egekig dícsérni, de újra meggyőződtem arról, hogy ebben az ebédben majdnem lehetetlen hibát találni, sőt, talán el kellene fogadni, hogy a Belváros közepén is lehet elérhető áron ilyen színvonalon étkezni. Nézzük csak például a magyar all-you-can-eat zászlóshajóit, a hatvanas nyugdíjasok szíve csücskét, a Trófea éttermeket, amelyek hétvégén hatezer forintért ajánlanak jóval egyszerűbb, a magyar szívhez közelebb álló ételeket korlátlan italfogyasztás kíséretében.
A desszertekre alig maradt energiánk, de természetesen a terepszemle után nem tudtam ellenállni.
Végül egy málna mousse, egy pisztáciás hab és egy eperágyon pihenő fehércsokoládés hab ugrott át gyanútlanul a tányéromra, amelyeknek az asztal alá csúszás előtt néhány pillanattal sikerült egy másik dimenzióba transzportálniuk engem. Erről már inkább nem is mondok semmit, elfogytak a szavak.
Az éttermet gyerekekkel is ajánlott meglátogatni, őket egy elég kulturált, Kis Herceg-tematikájú gyereksarok várja, animátorral és elég cuki menüvel, amiről csak hazérkezve értesültem, pedig mennyivel nagyobb buli lehet már azon ikszelgetni a rajzok mellett!
________________
Verdikt:
Étteremkritika rovatunkban Albertnek, Lacinak és Klág Dávidnak (<3 DÁVID!!) korábban többek közt hőre lágyuló műanyaggal, valamint nyálkával kent jógaszőnyeggel kellett irtózatos csatát vívniuk, a Gundelben viszont komoly meglepetésben volt részük. Viszonylag újonnan nyitott étteremben azonban nem jártak, így nem jogos azokhoz hasonlítani az élményt, de a képzeletbeli "tízezer forintból azért elvárom, hogy egyek már egy finomat" kategóriában a Paris Budapest mindenképp a csúcson van, geostacionárius pályán áll felette, Jeremy Cayron pedig boldog vigyorral integet kifelé az ablakon.
________________
A képek egy része saját, a többit az étterem Pinterest boardjáról, illetve Facebook-oldaláról szereztem.