A You Really Got Me pont fél évszázaddal ezelőtt volt sláger, de akkor még senki sem gondolta, hogy ennek milyen következményei lesznek. Az egyik legnagyobb hatású rockdal története.
A You Really Got Me pont fél évszázaddal ezelőtt volt sláger, de akkor még senki sem gondolta, hogy ennek milyen következményei lesznek. Az egyik legnagyobb hatású rockdal története.
Betrappol a gyerekszobába
Gyerekként elég sokáig nem volt kedvenc számom. Hallgattam ezt-azt, volt, ami tetszett, nem is kevés, de nagybetűs kedvenc nem volt közülük. Még akkor sem, amikor a Képregényes rocktörténet című remek könyvnek köszönhetően rákerültem egy hatvanas évek tripre 14 évesen: valamiért az a korszak kezdett érdekelni, a szüleim Beatles-lemezeit amúgy is szerettem, és egész sok korabeli slágert vettem fel a rádió nosztalgiaműsoraiból.
Karácsonyra is ilyesmiket kaptam többek között. Egy ismerős lemezboltos felvett egy kazettára Kinks-, Animals- és Dave Clark Five-számokat. A kazetta A-oldalán a Kinkstől volt egy válogatás, ami a You Really Got Me-val indult, és ahogy azt meghallottam, máris lett kedvenc számom.
A You Really Got Me elemi erővel trappolt be a gyerekszobámba: döbbenetes életöröm és energia áradt belőle, no meg frissesség, noha akkor már majdnem negyedszázados volt. Addig kerültem a kemény zenéket, nem értettem, miért hallgat bárki heavy metalt, de ez, ez igen! A nyersessége mellett fülbemászó és iszonyú dallamos is volt, és bár szerelmes pont nem lettem tőle, de ez igazán nem a dalon múlott, mert erre lett kitalálva.
Később aztán nyilván hűtlen lettem a You Really Got Me-hoz, de rájöttem, hogy ez a torzított gitár tényleg nem rossz dolog, és amikor a legmesszebb kerültem a hatvanas évektől, akkor se éreztem cikinek soha. Ez a szám valahogy mindig őrült menőnek tűnt, írhattunk nyolcvanas, kilencvenes vagy kétezres éveket, ahogy meghallottam a jellegzetes gitárakkordot, egyből hevesebben kezdett verni a szívem. Nem sok ilyen szám van, de a You Really Got Me nagyon sokunkra volt komoly hatással, és még úgyse sikerült megunnom, hogy igencsak túl lett játszva az elmúlt évtizedekben.
Ez tényleg egy olyan, rocktörténeti jelentőségű szám, amely valóban megelőzte a korát és megváltoztatta a világot: sokszor dobálózunk az ilyen nagy szavakkal, de itt tényleg nincs mit tenni, ez a dal úgy előlegezi meg a hard rockot, a heavy metalt és a punkot, ahogy akkoriban és azelőtt semmi más. A zeneértők szerint ez volt az első sláger, amelyet kvintakkordokra írtak, és aztán egyre többen követték a Kinkst, a Rolling Stonestól (Satisfaction) a Who-ig (I Can't Explain), közvetve pedig még sokkal-sokkal többen.
Az utolsó dobás
A Kinks 1964 tavaszán egy volt a Beatles nyomában alakuló rengeteg reményteljes angol zenekarból. Volt benne egy testvérpár, Ray és Dave Davies, mellettük Pete Quaife basszusgitározott, állandó dobos viszont eleinte nem akadt. De mivel az első két kislemezük sikertelen maradt, úgy nézett ki, nem is lesz rá szükség, hiszen nagyon közel volt a zenekar ahhoz, hogy kiadójuk, a Pye kirúgja őket.
Ilyen előzmények után írta meg Ray Davies a You Really Got Me-t. Természetesen teljesen másnak indult, mint ami végül lett belőle, Daviesnek ugyanis jazz- és bluesdalok jártak a fejében, amikor írta, és nem egy hangos rockszám. Konkrétan Jimmy Giuffre jazzklarinétos-szaxofonos The Train and the River című daláról van szó – Dave ennek a szaxofonszólamát játszotta a gitárján először, amikor Ray elzongorázta neki a szerzeményét. Mondják hatásként a Louie Louie-t is, amely a maga egyszerűségével valóban ott bujkál a sorok között.
A dal első verziója lassabb, bluesosabb lett az általunk ismertnél, bár a producer, Shel Talmy meg volt róla győződve, hogy ebből is sláger lenne, Ray azonban nem volt elégedett. Újra nekifutottak hát, noha akkoriban még nem volt szokás ennyit pöcsölni egy felvétellel: bemész a stúdióba, feljátszod, kijössz, ez volt a megszokott út.
Közben Dave nehéz időszakot élt át: a barátnője terhes volt, ám a szülők túl fiatalnak tartották őket (ő is csak 18 éves volt), és erőszakkal elválasztották egymástól. Rosszkedvében egyszer kitalálta, hogy borotvapengével átvágja a kis Elpico gitárerősítője hangszóróját, melyet a biztonság kedvéért gombostűkkel is átszúrt, hogy még reszelősebb, torzabb hangot adjon ki. Ezt aztán még rákötötte egy másik erősítőre, és megszületett az addig hallott legbrutálisabb gitárhangzás.
Legendák a felvételről
A You Really Got Me sztorijának másik fontos adaléka, hogy a mai napig nem tudni száz százalék biztonsággal, kik is játszanak a felvételen. Az biztos, hogy ezen még nem a Kinks későbbi dobosa, Mick Avory dobol, Talmy nem bízott benne, ezért egy Bobby Graham nevű session dobos játszotta fel. Emellett a mai napig makacsul tartja magát a legenda, hogy Jimmy Page is gitározik a felvételen.
Vannak, akik el akarják venni a "punkos" gitárszóló dicsőségét Dave Daviestől, noha abban minden résztvevő egyetért, hogy ő játszotta, azt viszont annál többen állítják, hogy Page ritmusgitározott Ray helyett, aki inkább az éneklésre akart koncentrálni. Még maga Shel Talmy is mondott ilyet, noha Page tagadta ezt. Ray szerint Page ott volt a felvételeken, de nem az a felvétel lett a nyerő, amin ő gitározott, viszont hallható a dalban, amint csörgőzik. (Page szerint ez baromság.) Végül Talmy tavaly a Guardiannek nyilatkozva eloszlatta a tévhitet: Page több Kinks-felvételen is hallható, de speciel a You Really Got Me-ban nem.
Még egy későbbi neves zenészt, a Deep Purple-billentyűs Jon Lordot is hírbe hozták a dallal kapcsolatban (többek között ő maga is ezt állította), de nem ő, hanem egy Arthur Greenslade nevű zenész zongorázik, míg csörgőzni Mick Avory azért beszállhatott. Kering még egy legenda, melyről a résztvevők ugyancsak eltérően emlékeznek.
Ray meg van róla győződve, hogy a dalban hallható, amint az öccse a szóló előtt azt mondja neki, hogy "fuck off", és hiába énekelte rá később, hogy "Oh, no!", alatta ugyanúgy hallatszik – én mondjuk nem hallom. Talmy viszont biztos benne, hogy semmi csúnya szó nem hallható a felvételen, nem is engedte volna, hogy ez maradjon. De amennyi súrlódás volt a Davies fivérek hírhedten problémás viszonyában, ez teljesen hihető.
Kinder, das hat eingeschlagen!
De a lényeg nem a fuck off, pláne nem Jimmy Page, hanem az, hogy ez a felvétel tényleg tökéletesre sikerült, minden klappol benne. Kezdve Talmy Amerikából magával hozott perfekcionizmusától (tizenkét mikrofont használt csak a dobhoz, ez Angliában luxusnak tűnt akkor), a zseniálisan primitív, kétakkordos gitárriffen át a pofátlanul odavágott szólóig és Ray kamaszosan szertelen énekhangjáig az egész úgy hibátlan, ahogy van.
1964. augusztus 4-én jelent meg a kislemez, amely egy hónappal később, szeptember második hetében ért a csúcsra a brit listán, aztán végigsöpört Európán, és becsúszott a brit invázió lázában égő amerikai lista top 10-ébe is. Ray Davies gyorsan lehúzott erről a koncepcióról még egy bőrt, és az All Day and All of the Night majdnem ugyanolyan dögös szám és majdnem akkora siker is lett. A Kinks befutott.
Hogy aztán a zenekar mégsem lett a rhythm & bluesból kinőtt kemény rockzene emblematikus szereplője, az leginkább a mindig külön utakon járó Ray Daviesnek köszönhető. Amikor a Kinks nyomában egy sereg új zenekar érzett rá a torzított gitárhang csodájára, és zajongott egyre hangosabban (mint mondjuk a Who), Davies már messze járt, és időtlen, sajátosan angol szöveg- és zenei világú dalszerzőként egészen más pályán versenyzett.
A Kinks továbbra is sikeres zenekar maradt a hatvanas években, de az összes divatos áramlatot kikerülte, a pszichedéliától a megszülető hard rockig, és hol nosztalgikus, hol szatirikus, de mindig okos és intelligens, ugyanakkor perfekt dalokkal tartotta magát az élmezőnyben: a Sunny Afternoon, a Waterloo Sunset és a Lola a legjobb példa ezekre, és olyan nagyszerű albumok is születtek, mint a Village Green Preservation Society vagy az Arthur.
Epilógus
Utólag sokan – különösen a rhythm & blues zenekarok köréből – szeretnék csökkenteni a Kinks szerepét a kemény rock megteremtésében, leginkább azért, mert nehezükre esik megemészteni, hogy művészeti főiskolás piperkőcök pipálták le őket. Van, aki szerint a Jimmy Page-pletyka is innét jön, de jellemzőek amúgy a hatvanas évek öreg magyar rockereinek emlékei is, akik szerint a Kinks is csak "jól fésült" zene volt a Beatlesszel egyetemben, bezzeg a Stones, a Cream és Jimi Hendrix!
Pedig nem nagyon lehet itt vita – de akinek még mindig kétségei lennének, hallgassa meg a Van Halen verzióját alig másfél évtizeddel későbbről: olyan nagyon sokat nem változtattak rajta, sőt, ugyanakkor egyáltalán nem lóg ki a bemutatkozó lemez hard rock/heavy metal hangzásából, és az sem véletlen, hogy ez lett az első kislemezdal róla. A zenekar fiatal rajongói azt hitték, az akkor épp újra népszerűvé váló Kinks lopta a dalt a Van Halentől. Feldolgozta a You Really Got Me-t még kismillió metál- és punkzenekar, de a Van Halennél egyikük karrierjében sem játszott nagyobb szerepet.
A Kinks már több mint két évtizede nem működik: akkorra csak a két Davies testvér maradt a klasszikus felállásból, ők azóta rendszeresen feldobják, majd cáfolják az újra összeállást. Az eredeti felállás úgysem jöhet össze, hiszen Pete Quaife négy éve meghalt. Egyébként se tudom, jó ötlet lenne-e, ha a hetvenéves Ray Davies elénekelné az alap tinédzsersláger You Really Got Me-t. Ezt talán ő is érzi: voltam olyan szerencsés, hogy láthattam őt négy éve fellépni Londonban, az összes nagy slágerét elénekelte – ezt kivéve.
Fotó: AP Photo