Egyszer, egy rosszabb napomon beígértem (avagy inkább csak meg-, ahogy azt amolyan nyelvhelyesen mondani illik), hogy írok arról, hogy nincs olyan, hogy művészet. Az ígért írással maradok továbbra is adós, hiszen művészet természetesen van. Sőt!
Húsvét hétfőjén egy számomra több szempontból is fontos eseményen vettem részt a lőkösházi művelődési házban. Mert, ahogy, ha más szavakkal is, elhangzott, hogy a dobogó legfelső foka nemcsak az a két lépés, az aranyérem súlyát pedig nemcsak az a pár gramm csillogó nemesfém adja, a cél mégiscsak a győzelem. Édesapám szeretett tanítványa és barátja márpedig, ha még nem is az olimpiai érmet nyerte meg, de begyűjtött egy újabb értékes kvalifikációs pontot.
Sportról tovább beszélni úgy, hogy valójában egy óriási panorámafestmény avatóünnepségén jártam, kicsit bohókás dolog lenne, úgyhogy rá is térek a lényegre. Különösképpen, hogy van az a közhely, ami már nekem is feltűnik, na meg ez most nem egy vicceskedő elmélkedés vagy kritika, hanem inkább csak őszinte örömöm betűkbe rendezése, egy egyszerű beszámoló.
A művész
Corvus-Kora Róbert hobbija és hivatása szerint festőművész, szakmája szerint sírkő- és műkőkészítő, szerintem meg simán csak Robi, akit édesapám, általános iskolai rajztanára és osztályfőnöke révén gyerekkorom óta ismerek, kedvelek és tisztelek. Az ismeretséget már indokoltam, a kedvelés egyik oka pedig az, hogy, ha ugyan nem is lettem a szülői szándék szerint a művészet világában otthonosan mozgó, azért értékelem a szépet, nagyon is! A másik viszont az, hogy egyaránt súlyosan autóbolondok vagyunk. A tisztelet oka nekem magától értetődő. Aki annyit és olyan alázattal dolgozik az álmaiért, mint ő, szerintem mindenképpen tiszteletet érdemel.
Én mindig is az orgonacsendéleteit szerettem leginkább, de ma hetedik kilencszer négy és fél méteres történelmi témájú képét mutatta be, úgyhogy az orgonák egyelőre a kertben maradnak, a pitypangokkal együtt.
Az egész őrület 1996-ban kezdődött a honfoglalással, mármint a Honfoglaló magyarok című festménnyel, majd Istvánra is felkerült a korona, mígnem Mátyás is bevonult Budára a magyar történelmi sorozat végén.
Ezután három kulturálisan és történelmi szempontból meghatározó nép történelmének feldolgozása, egyre több szimbolikával, egyre több gondolatot sűrítve bele a monumentális negyven és fél négyzetméterbe. Készült festmény az ókori görögökről
és rómaiakról is,
illetve a zsidók történetéről is.
A mű
A mai képavató tárgya a legújabb, Golgota című alkotás volt. Nehéz téma, nem szeretnék belemenni, reményeim szerint sokat, és eleget mond el a festménybe fektetett szívről és lélekről az, hogy több, mint húsz év után jutott el oda Róbert, hogy úgy érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy megfesse a Golgotát.
Még három panorámafestményt szeretne megalkotni, és nagy vágya, hogy a tíz kép egy körteremben kerüljön állandó kiállításra.
Remélem, hogy hamarosan ezek elkészültéről is írhatok pár sort.
