Tegnap délután kettő körül dörögni kezdett az ég, mindenki nagy megnyugvására, mert már hosszú-hosszú napok óta manilai fülledtség volt. Dörgött, dörgött, mocorgott, brekegett, de nem igazán történt semmi más. Ötkor Altonában kellett lennem, utána vissza dolgozni a Stadtpark mellé, biztos voltam benne, hogy útközben
Tegnap délután kettő körül dörögni kezdett az ég, mindenki nagy megnyugvására, mert már hosszú-hosszú napok óta manilai fülledtség volt. Dörgött, dörgött, mocorgott, brekegett, de nem igazán történt semmi más. Ötkor Altonában kellett lennem, utána vissza dolgozni a Stadtpark mellé, biztos voltam benne, hogy útközben szakad le. Még odafele pár csepp a nyakamba is pottyant a ragyogó nap mellett, ennyi.
Munka után elmentem vacsorázni, kis dörgés. Megettem, megittam mindent, már dörgés se volt. Késő éjjel aludtam el, nyitott ablaknál aludtam egész reggel hétig, teljesen nyugodtan és mélyen, valami furát álmodtam Andy-Landy profilképével, ne is kérdezzétek.
Bejöttem reggel dolgozni, kellemesen hűs, szeles lett az idő, a kollégák első kérdése az volt, hogy kaptam-e a viharból. A miből, néztem rájuk bután, majd elmondták, ők sem láttak belőle semmit, de az összes családtagjuk hívta őket, hogy jól vannak-e. És hogy mi volt kábé 10 kilométerre tőlem? Tornádó. A fenti kép nem illusztráció: tegnap délután készült Farmsenben, a munkahelyemtől négy metrómegállóra.
Ez volt a leglátványosabb, nagyjából száz méteren vonult végig, de emellett kifordult fák, elöntött pincék, jégeső diónyi darabokkal. A Technisches Hilfwerk 1000 emberrel vonult ki segíteni a tűzoltók 300 embere mellé. És mondom, ahol én voltam, semmit, de semmit nem lehetett belőle érezni. Tessék, pár kép.
