Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem!

Amikor Kaszásdűlő felől a Római felé tartok, a Szentendrei úti felüljáró alatt szoktam kanyarodni. Olyankor mindig látom ott egy platkáton, hogy nagykoncertje lesz a Piramis együttesnek a Barba Negrában szeptemberben. Ez különös érzéseket ébreszt bennem!

Annyira különöseket, hogy amikor megtaláltam, megnéztem és megírtam Almási Tamás nagyszerű és tanulságos Edda-filmjét, erősen elkezdtem keresni egy másik régi felvételt. Egy jó harminc percnyi Piramis-koncertfilmet, ami valamikor a hetvenes évek közepén készült, azelőtt, hogy megjelent volna az együttes első lemeze, és azelőtt is, hogy őrületesen népszerűvé vált volna a Som Lajos vezette és Révész Sándor frontemberelte zenekar.

A filmet leadta akkor régen a Magyar Televízió, és én megnéztem, teljesen véletlenül. Épp arra jártam a tévé előtt egy este. Komoly kulturális sokk volt, hiába, tízéves kisgyerekekkel bármi megtörténhet. Nem emlékszem pontosan minden dalra, amik elhangzottak, de arra igen, hogy a Szállj fel magasra! volt a műsor fénypontja. Bár Révész hangja és a dübörgő-visító gitárok is lenyűgöztek, az igazán durva az volt, ahogyan a közönség – és a közönségben azok a gyönyörű lányok! – teljesen-de-teljesen odáig volt és énekelt. Hej, ha egyszer én is köztetek lehetnék, gondoltam, és egyik pillanatról a másikra Piramis-rajongó kiskölyök lettem.

Telibe találták ezek a huszonéves pasasok a bimbódzó lelkemet.

Piramis-rajongónak lenni azért is jó volt, mert akkoriban sokkal többen bírták mifelénk az Omegát, és lehetett ezzel punkoskodni kicsit. Ahogy nem volt véletlen az sem, hogy fociban nem a Fradit vagy a Dózsát választottam – mint a többiek –, hanem a Honvédot, ami akkor évtizedek óta nem nyert semmit. Hogy később igen, sőt egyik bajnokságot a másik után húzta be, azt, úgy gondolom, simán megérdemeltem fájdalomdíjként a korábbi nélkülözésekért.

Oké, ez nem tartozik ide, a fő, hogy Pogárnak meglett valahonnan az első Piramis-album, amit pompásnak találtunk, igaz, kissé sajnáltuk, hogy pont a Szállj fel nincs rajta – csak kislemezen jelent meg, úgy tudom –, utána a másodikat is meghozta valaki Magyarországról, és erős volt, különös tekintettel a Másnap című dalra. A harmadik lemez azonban már kevésbé tetszett – pedig az első sláger, a Kóbor angyal ígéretesnek tűnt! –, a negyedik meg egyáltalán nem. A többiről nem érdemes beszélni, a sok gyermek- és ifjúsági dal után hiába próbált a Piramis az eggyel idősebb korosztálynak nótázni az Erotikával, a művészi és a közönségsiker is szerénynek bizonyult, a már révésztelen hetediket pedig – miután néhány évvel ezelőtt megpróbáltam meghallgatni – szerintem joggal neveztem minden idők legrosszabb magyar lemezének.

Ám ez akkor már nem is bosszantott, szomorú sem lettem tőle, hiszen az ifjúkorban marha gyorsan változik az ember, három nap egy esztendő, viharos sebességgel követte egymást az Edda, az LGT, az Ős-Bikini, az Európa Kiadó, a Bizottság, Cseh Tamás és mások, illetve mikor ez utóbbiak beütöttek, akkor már nem volt szó toplistákról, csúcskedvencekről, ők már mind másképpen helyezkedtek el a palettán, ahogy sokféleségükből és karakterükből is kitűnik.

És a Piramis ott maradt valahol a gyermekkorban, a neki pont megfelelő kis fiókocskában.

Addig, amíg a 90-es évek legelején az első őrült nosztalgiahullámok egyike elő nem rángatta. Mármint nem az én emlékezetemben, hanem a kollektív összmagyarban. A srácok megérezték az igényt és az esélyt, jól érezték, nem kevesebb, mint öt telt házas koncertet kellett adniuk a Budapest Sportcsarnokban, és az egyikre nekem is muszáj volt elmennem.

Miért volt muszáj? Fogalmam sincs. Talán, mert mégiscsak a Piramis volt az első, és első csak egy van – és mondtam is az imént, hogy milyen volt tízévesen arról ábrándozni, hogy ó, ha egyszer köztetek lehetnék. Jól tettem-e, hogy elmentem? Nem. Ez volt talán a negyedik buli a sorban, és ettől Révész hangja sem volt már tökéletes, pedig ha valami visszahozhatta volna a feelinget, maximum az, lévén, hogy a dalok nem mondhattak nekem már semmit. Nem is igazán helyénvaló ezt feszegetni – mintha a Gőgös Gúnár Gedeonon kérném számon a Varázshegy intellektuális és érzelmi erejét –, de mit is mondhattak volna Horváth Attila szövegei azután, hogy betöltöttem a tizenötöt? Úgyhogy az este legkínosabb pillanata az volt, amikor Sanyika úgy vezette fel a Ha volna két életem c. örökzöldet, hogy akkor régen, amikor megcsináltuk ezt a dalt, még magunk sem sejtettük, mennyi-mennyi mélység van benne.

Letelt valahogy az a két óra – kitartottam végig –, hazamentem és azt mondtam, soha többé nem megyek nosztalgiakoncertre. Ezt nyilván nem tartottam be – azért, mert az ember végső soron hülye lény –, és különös, hogy nem mindig bántam meg. De a legtöbbször igen.

Nosztalgia- és búcsúkoncertre járni különben adja magát, annyi van belőlük, mint a görcsös köszvény, úgy kell félreugraniuk előlük a korosodó generációknak, és tényleg megesik, hogy egyszerűen nem sikerül. Néhány éve jártam például Omegán, LGT-n – ez ráadásul igazán jó volt! –, sőt Easten dettó, igaz, fel tudom hozni mentségemre, hogy ezeken legalább részben a Quart-főnök Inkei Bence megbízásából vettem részt, más majmot ugyanis nem találtak a rovatban és a holdudvarban sem, aki vállalta volna a vonatkozó beszámolók megírását.

A felsorolásból is kitűnik, adta magát, hogy a Piramis is csináljon már valamit, kellünk a népnek, vélhették az öregfiúk. Az igény persze közel sem akkora, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt, nem is öt darab BS lesz ebből, hanem csak egy darab BNT, és jó néhány fellépés vidéki településeken. Így megy ez, már a nosztalgia sem a régi. Meg a Piramis sem, szegény Som Lajos alaposan megváltozott, Révészt pedig nem lehet többé visszarángatni a csapatba.

A történtek hatására belehallgattam felvételekbe, amiken Nyemcsók János énekel – Csoki a Manhattanből, biztos van valaki, aki emlékszik még a magyarországi fiúbandakorszakra, mit mondjak, az is olyan volt, amilyen –, és már-már rokonszenves, ahogy tolja. A lelkesedés miatt.

Mivel azonban a poszt elején említett filmet nem találtam – aki mégis előkaparja, annak fizetek egy konyakot –, tettem kísérleteket régi Piramis-lemezekkel is. Jobb lett volna, ha hagyom ezt is? Nos, nem bírtam végighallgatni egyet sem. Például az első két Eddával ellentétben.

Mi ebből a tanulság? Egy: az a furcsa helyzet állt elő, hogy tényleg nem vagyok sem tíz-, sem tizenkét éves, a korosztályos izéket komolyan kell venni ebben a világban. Kettő: nem volt minden ifjúsági zene egyformán jó a hetvenes-nyolcvanas években sem. Három: plakát ide, Szentendrei út oda, ezen a nosztalgiakoncerten nem kell ott lennem, akkor sem, ha jubileumi.

De lebeszélni sem akarok róla senkit – hogy jönnék én ahhoz?! –, mármint magamon kívül.

Talán ha volna két életem. Haha.