Ráadásul ez úgy rocklemez, hogy nem kell elé előtag, úgy mint indie rock, vagy garázsrock, hanem a hetvenes évekbeli értelemben véve is rock. És tényleg jó, itt meg lehet hallgatni az egészet.
Ráadásul ez úgy rocklemez, hogy nem kell elé előtag, úgy mint indie rock, vagy garázsrock, hanem a hetvenes évekbeli értelemben véve is rock. És tényleg jó, itt meg lehet hallgatni az egészet.
Ty Segall az elég komoly San Franciscó-i garázsrock-színtér királyának számít jó ideje, és az a legjobb benne, hogy a munkaetikája is a rock hőskorából származik: ő sosem vár éveket két lemez között, hanem egyfolytában dolgozik, 27 éves kora ellenére már nyolc szólólemezt mondhat a magáénak, miközben mindenféle egyéb zenekarok tagjaként is aktív, én össze sem tudom számolni, hány albumnál tart most. Az, hogy ezzel a lemezzel egy teljes hónapig dolgozott, az ő esetében olyan, mint másnál három év.
Az eddigiek közül is volt már pár jól sikerült lemez, de a legújabb, a hivatalosan még meg sem jelent Manipulator eddig a legjobb, pedig ez egy dupla album, tizenhét számmal. Ez a ruha elég sok mindenkin lötyögni szokott, a Manipulatoron azonban gyakorlatilag nincs fölösleges szám, ami Segall eddigi lemezeiről nem mondható el.
Amikor májusban láttam játszani a Primaverán, már ott is feltűnt, hogy a korábbiaknál közelebb került a hatvanas-hetvenes évek klasszikus rockzenéjéhez, volt pár hardrockos jellegű dala is, és nem veszett el a nagyobb színpadon sem. Az új lemez dalairól pedig eszünkbe juthat néha a Rolling Stones vagy a Thin Lizzy is, bár a legegyértelműbb hatás egyértelműen a Bowie/T. Rex-i értelemben vett glam rock.
Aki azt mondja, hogy nincs itt semmi új, igazat mond, de nagyjából annyira tévesen közelíti meg, mint azok, akik a Conan O'Briennél lenyomott új szám videója alatt szakmáznak a YouTube-on arról, hogy nem elég jó az énekes (maga Segall) vagy a dobos. Valahogy úgy áll hozzá Segall a régi rockzenéhez, ahogy Jack White, és anélkül formálja a képére azt, hogy epigonná válna. Simán megérdemelné, hogy belőle is hasonló sztár váljon, és ezzel a lemezzel nagy lépést is tesz ebbe az irányba.
Egyébként érdekes, hogy az új lemezen néha még beugranak olyan hasonlatok is, mint a Suede (The Singer), ami korábban nehezen lett volna elképzelhető egy Ty Segall-lemezen, de ugyanúgy megmaradt a torzítópedál meg a duplagitáros attak is. Segall egyébként is leginkább popérzékenységben nő a kortárs mezőny fölé – a tizenhét szám jó kétharmada kifejezetten slágeres, és a többinek is megvan a maga helye.
Mondanám, hogy tényleg ideje lenne meghívni a Szigetre is, de hát ne reménykedjünk: a fiatalokat ugye nem érdekli a rockzene, miután nem nézték meg elegen a Kornt. Pedig Ty Segallnál még a tele sátor meg a tülekedés sem zavarna.