Csodálatos posztot tett közzé ma a témába vágó blogján Tiboru a New York-i Szabadság-szobor környéki konteókról. Összesen négyet, amelyek közül az utolsót elkértem tőle utánközlésre. Arról szól, hogy hogy irányították át a franciák a menekülteket Amerikába.
Izgalmas adatokkal, sosem hallott történelmi tényekkel, menő aktuálpolitikai áthallásokkal teli kvázi vendégposzt következik:
Bevallom nektek, a Szabadság-szoborral kapcsolatos összeesküvés-elméletek közül a kedvencem az, ami tudomásom szerint alig néhány éve kapott szárnyra, s amit egészen röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy Miss Liberty (avagy Mademoiselle Liberté) nem más, mint egy Amerika-ellenes francia állami összeesküvés annak érdekében, hogy az Európa különböző országaiból a Franciaországot fenyegető menekülthullámot átirányítsák az USA-ba.
Elsőre egy kicsit meghökkentően hangzik, ugye? Akkor tessenek parancsolni, a gondolatmenet levezetése következik, amivel természetesen lehet vitatkozni, de hogy szórakoztató, azt senki sem kérdőjelezheti meg.
A 19. század második felének derekán járunk, s az európai belső migráció egyik legfontosabb célállomása Franciaország. Lehet szidni a franciákat, sokan meg is teszik, de azt el kell ismernünk, hogy az emberi és polgári szabadságjogok érvényesítésében, az úgynevezett jogállamiság és demokrácia kiépítésében, az európai 1848-1849-es forradalmak republikánus, népképviseleti álmainak megvalósításában bizony eléggé az élen jártak. Ahogy az ipari forradalom következménye, a fokozatos iparosodás egyre nagyobb teret és hangsúlyt kapott (ezt francia gazdaságtörténészek az 1815 és 1860 közötti időszakra teszik), egyre több bevándorló érkezett, elsősorban a szomszédos országokból: Belgiumból, az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, de még Lengyelországból is (és akkor nem is említjük a gyarmatokról beutaztatottakat).
Az 1860-as évek elején a gazdasági fejlődés megtorpant (ennek politikai és társadalmi okaira most nincs időnk kitérni), s az egyre növekvő munkanélküliséggel küzdő országnak egyre kevésbé van szüksége import munkaerőre. A portugál, spanyol és olasz, továbbra is Franciaországba igyekvő százezreknek azonban senki nem szól, s továbbra is tömegével érkeznek.
Az 1870-es francia-porosz háború fájdalmasan bár, de enyhít egy kicsit a nyomáson (a hat hónap alatt 150 ezer francia esik el a hadszíntéren, 160 ezer megsebesül, további félmillió hadifogoly lesz), de a párizsi kormányhivatalokban világosan látszik, hogy ilyen ütemű bevándorlást a Harmadik Köztársaság nem tud tartósan elviselni. Mivel senkinek nem jutott eszébe lezárni a határokat (az a primitív 19. század…), más megoldáshoz folyamodtak.
Mielőtt továbbmennénk, egy ipari érdekesség: a szögesdrótot gyakorlatilag egy francia, bizonyos Louis Jannin találta ki 1865-ben, de egy amerikai (Joseph Glidden) tökéletesítette, s ez a jenki szabadalmaztatta is az ötletet tíz évvel később. A találmány (és a szögesdrótot ipari mennyiségben előállító technológia) rengeteg pénzt hozott Joe konyhájára, aki az 1906-ban bekövetkezett halálakor egyike volt Amerika leggazdagabb embereinek (pedig tudomásom szerint senkit nem ismert az akkori kormányból).
Szóval a francia kormány – egy zseniális marketingötletet meglovagolva – elhatározta, hogy a bevándorlókérdést elegánsan fogja megoldani: kidolgoztak egy stratégiai tervet, aminek az volt a lényege, hogy Európában az Egyesült Államokat fogják olyan színben feltüntetni, mint a menekülteket szívesen befogadó országot, ahol tárt karokkal fogadják a dolgozni akaró, hazájukból távozó embereket, függetlenül attól, hogy ezek honnan érkeznek. Ezen terv szerves része volt a Szabadság-szobor is, amiről ügyesen elhitették az amerikaiakkal (és az egész világgal), hogy egyszerű főhajtás az egykori brit tengerentúli gyarmatok függetlenségi háborúja előtt. A francia titkosszolgálat gondoskodott arról is, hogy az európai újságok visszatérően foglalkozzanak a szoborral, illetve azzal, hogy az USA mennyire elkötelezett a bevándorlók befogadása mellett.
A konteó szerint az sem véletlen, hogy Franciaország körömszakadtáig ragaszkodott a New York-i helyszínhez, hiába ajánlotta fel Philadelphia és Boston is, hogy beszáll a költségekbe, ha területén állítják fel a szobrot; Párizs kizárólag a legnagyobb észak-amerikai személykikötőt, az USA nagy keleti kapuját erőltette, mert tisztában volt a Szabadság-szobor bevándorlókra tett lélektani hatásával és a mediatizálás lehetőségével.
A terv (ami állítólag de la Valette márki fejéből pattant elő, aki komoly diplomatamúltján kívül még belügyminiszteri, később külügyminiszteri stallummal is rendelkezett) ragyogóan bevált: a 19. század utolsó évtizedében a Franciaországba érkező bevándorlók száma a korábbi 20%-ára esett vissza, sőt: a huszadik század elejére az országban olyan munkaerőhiány lépett fel, hogy 1904-ben Olaszországgal, 1906-ban Belgiummal és Lengyelországgal, majd ismét Itáliával kellett államközi szerződéseket kötniük munkaerőtoborzási területen, mert az 1880-as évek amúgy is alacsony születési rátája miatt francia gyárak tucatjai zártak be azért, mert nem voltak munkásaik.
Ezzel párhuzamosan az amerikai bevándorlás soha nem látott magasságokba emelkedett: egyedül 1892-ben 450 ezer migráns szállt partra az Ellis Island-i kikötőn keresztül, s ez a szám évről évre emelkedett. A csúcsot 1907-ben érte el, amikor 1,3 millió európai jelentkezett az amerikai bevándorlási hivatalokban. A jenkik pohara 1924-ben telt be, amikor a törvényhozásuk évi 150 ezerben húzta meg a felső határt, a származási országoknak megfelelő nemzeti kvótákat megállapítva. 1835 és 1920 között összességében mintegy 32 millió európai érkezett az Egyesült Államokba, köztük az a bizonyos „másfél millió emberünk”.
Természetesen nem állítom, hogy ezek a számok kizárólag a Szabadság-szobornak, illetve a köréje szőtt mesterséges legendáriumnak köszönhetőek, de (legalábbis a konteó szerint) bizony jelentős része volt a dolgok ilyetén történő alakulásában.
Hát így. Na akkor gondolkozzunk!