A zenekar hét hivatalos tagjából csak négy tűnt fel a szigetes koncerten. Pár gondolat a szombati koncertekről, amiket volt szerencsém látni.
Madness
Ugyebár most játszottak harmadszor a Szigeten – eddig mindkétszer fő fellépőként, tegnap viszont csak az eggyel korábbi műsorsáv jutott nekik, talán ezért is maradt otthon a zenekar fele. Ez persze csak találgatás, de mégis furcsa, a közönség nagy részének meg nyilván fel sem tűnt, hiszen a frontember Suggs és a szaxofonos Lee Thompson itt voltak, akárcsak a fő komponista, a billentyűs Mike Barson.
Hiányzott viszont a másik énekes, Chas Smash, és a gitáros Chris Foreman, illetve a basszgitáros Mark Bedford helyén pedig ismeretlen, fiatal zenészek játszottak. Lehet, hogy nincs messze az idő, amikor pár év múlva már csak a Madness brand fog haknizni, egy darab eredeti taggal?
Maga a koncert amúgy is kicsit szomorú volt, pláne nekünk, akik láthattuk, hogy hét éve még egy tényleg az elejétől a végéig ugrálós, energikus koncertet adott a zenekar, ez meg csak úgy ellötyögött a naplementében. Most először tényleg nyugdíjas zenészek nosztalgiashow-jának tűnt a Madness-koncert, noha játszottak új számokat is. A végén a nagy slágerekkel azért gondolom, hogy felpörgött a hangulat, de azt már nem tudtam megvárni.
Jagwar Ma
Viszont az A38 színpadon kezdődött a Jagwar Ma – legalábbis akkor még azt hittem. Később kiderült, hogy nyugodtan végig lehetett volna nézni a Madnesst is, mert az ausztrálok az előzetesen kiírt félóra csúszáshoz képest is hozzátették a maguk húsz percét – úgy látszik, ebben a sátorban ez a szabály.
Most szerencsére nem volt tömegnyomor, de a Jagwar Ma még nem is akkora név: egylemezes zenekar, inkább kritikai, semmint kereskedelmi sikerrel, de azért kezdéskor így is elég sokan voltunk kíváncsiak arra, sikerül-e sokadik próbálkozóként összeházasítani a rockot az elektronikus tánczenével.
Ez utóbbi egyáltalán nem olyan könnyű feladat, de a Jagwar Ma előképének tartott Stone Rosesnak speciel pont sikerült, noha nekik volt rendes dobosuk azért, az ausztrálok viszont már nem vesződtek ilyesmivel, az énekes-gitáros és a basszusgitáros mögött egy őrült jó pasi, Jono Ma nyomkodta a gombokat veszettül. A Man I Needben például egész jól összeállt ez, lásd a fenti videót (by szorfdeszka.hu).
Pedig voltak számok, amikhez jobban illett volna az élő dob, ám összességében jól működött ez a pszichedelikus keverék, kár, hogy főleg a koncert első felében pont a mindent elsöprő énektémákból lehetett keveset hallani, és így néha csak monoton kántálásnak tűnhetett a zene.
A zenekart nem ismerőknek azonban vélhetően nem volt elég ütős, mert elég sokan elszivárogtak közben, bár a Prodigyn zúzó belga suttyók pont nem is hiányoztak senkinek. És amikor tényleg olyan felszabadultnak és boldognak hatott a zene helyenként, mint a lemezen, akkor semmi hiányérzetem nem volt.
Az utánuk következő Wild Beastset már nem vártam meg – láttam őket többször is, és annyira nem volt kihagyhatatlan élmény egyik sem. De ha valaki azt mondja, hogy hibát követtem el ezzel, lehet, hogy elhiszem neki!
Fotó: Sziget.hu, Csudai Sándor