Hogy milyen az, amikor egy rasszista, tudálékos, savanyú bagázs pénzzel és ideológiával hirtelen felturbózva megszáll egy színes, békés nagyvárost? Olyan, hogy egy ideig lehet rajtuk röhögni, aztán kiszívják mindenből az életet.
Hogy milyen az, amikor egy rasszista, tudálékos, savanyú bagázs pénzzel és ideológiával hirtelen felturbózva megszáll egy színes, békés nagyvárost? Olyan, hogy egy ideig lehet rajtuk röhögni, aztán kiszívják mindenből az életet.
Vasárnapi zárva tartás, advanced level
Bejönnek ezek az arcukat sállal eltakaró, megafonnal lődörgő férfiak a városba, az utcákat járják, idegen nyelven darálják, hogy a senki által nem hívott fundamentalista törpepártjuk szerint hirtelen mi lett tilos. A város évszázadok óta a könyvtárak, a zene, a tanulás, a kultúra városa, egy nagy folyó mellett, lakói nyilván csak forgatják a szemüket ezeken az iskolázatlan, bakancsos tuskókon, akik szerint tilos például zenélni, vagy kesztyű nélkül halat belezni a piacon. Csak épp mindegyik állig fel van fegyverkezve.
Sokszor feltűnnek ezek az ellenszenves fickók Abderrahmane Sissako filmjében, a 2014-es cannes-i filmfesztiválon díjazott és a 2015-ös idegen nyelvű Oscar-díjra felterjesztett Timbuktuban. A film azokban a hónapokban játszódik, amikor 2012 tavaszán az Anszár Dín iszlámista szervezet elfoglalta Mali északi részét, így Timbuktut is, és elkezdte azt csinálni, amit a vallási fundamentalizmust maskaraként használó erőszakos bandák a legszívesebben csinálnak: belepofázni mások életébe.
6000 kilométer háború
A filmet nem Timbuktuban forgatták, hanem 400 kilométerrel északnyugatra, a hasonló építészetű mauritániai Valátában, de ez jóval szimbolikusabb csere annál, mint amikor Buenos Airesben játszódó filmeket forgatnak a hasonló építészetű Budapesten. Már csak azért is, mert Timbuktu és Valáta súlya a középkorban libikókaként billent át: a 14. század közepétől Timbuktu vette át Valáta korábbi szerepét, mint a Szaharát átszelő karavánút déli végállomása. Valáta ma isten háta mögötti kisváros a sivatagban, Timbuktu könyvtárak és tudósok otthona.
A konfliktus, ami a film keretét adja – a harc a Száhel-övezetért –, Mauritániától Malin át Szudánig végighalad egész Afrikán, az északi 10. szélesség mentén. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy a szaharai, muszlim, északi arabok csicskaként és szexrabszolgaként tekintenek a tőlük délre élő afrikai népekre. Ez történik Mauritániában, ahol a tilalom ellenére a mai napig él és virul a rabszolgaság intézménye, ez történik Maliban, ez történik Nigériában, ahol a Boko Haram iszlámista gyilkosai egész falvakat mészárolnak le, ez történik Csádban, ez történik Dárfúrban, ez történik Szudánban, ahol nagyrészt erről szól az évtizedek óta tartó, Dél-Szudán elszakadásával egyáltalán nem lezárt háború.
Az elmúlt három évtized csak olaj volt a tűzre, illetve az olajból eredő ideológia és pénz, rengeteg pénz. Amióta a mérhetetlen mennyiségű olajnak köszönheten Szaúd-Arábia az arab világ leggazdagabb része, az arab világ és szomszédaik kéretlenül is megkapják az ideológiát, amire ez a nagyon furcsa ország épül: a vahhábizmust. Ahogy Steve Coll amerikai történész-újságíró írta az ország 20. századi történelmét feldolgozó könyvében, a vahhábizmus olyan, mint az Arab-félsziget szélsőséges földrajzú és klímájú közepe, a Nadzsd, ahonnan származik. Pokoli hőség van, vagy jéghideg, fehéren izzó nap van, vagy koromfekete éjszaka, bűnös vagy igazhitű, fekete vagy fehér. A 18. századi hitszónokról, Mohamed ibn Abd al-Vahhábból elnevezett iszlámértelmezés nem ismer árnyalatokat, finomságokat, nem ismeri az élet sokszínűségét. Az elgondolkodón, elvarázsoltan, egyáltalán, ezerféleképpen megélhető iszlámot a vahhábiták szerint csak egyféleképpen lehet megélni – úgy, ahogy állig felfegyverzett szónokai megmondják.
Sokat nem számítana a vahhábizmus, ha nem tolt volna Szaúd-Arábia az évtizedek során dollármilliárdokat a térítésébe. És ami még ennél is fontosabb: a 70-es évek vége óta folyamatosan van valahol szentnek hívott háború, szaúdi és amerikai pénzből, ahol minden másra alkalmatlan fiatal férfiak magukévé tehetik a végtelenül intoleráns vahhábizmust, és azt, hogy minden problémára a Kalasnyikov, a vállról indítható rakéta és a mások életébe belepofázás a megoldás. A szent háborúk végén aztán semmi más elfoglaltságot nem ismerő fiatal férfiak tízezrei térnek haza, ahol sejthető, hogy mit csinálnak. A szovjetellenes dzsihád, a csecsenföldi háború, az iraki megszállás, az algériai polgárháború mostanra kimeríthetetlen mennyiségű szélsőséges iszlámistával látta el a világ több tucat országát.
Ezek az iskolázatlan, bakancsos, állig felfegyverzett tuskók lepik el Timbuktut, a könyvtárak, a zene, a kultúra városát, ahol teljesen mást jelent az iszlám, mint az Arab-félszigeten, és elkezdenek belepofázni mások életébe, fekete zászlóik alatt. Sissako filmjének egyik csodája, hogy nem annyira félelmetesnek tűnnek, mint ellenszenvesnek és nevetségesnek. Mint amikor fel kell hívniuk a főnököt, hogy az egyik házból kiszűrődő, istent dicsőítő esti zenét most akkor hogyan is kell súlyozni. A város lakói kikerülik őket, kigyúnyolják őket, hülyét csinálnak belőlük, de ahogy hömpölyög előre a történet, úgy lesz egyre sötétebb és kilátástalanabb az élet. Ahol minden nap úgy telik, hogy idegen, pöffeszkedő, tudálékos, képmutató fegyveresek mondják meg, hogy mit lehet, és mit nem, ott előbb-utóbb elszakad a cérna.
Indigókék, napsárga, zöld
A Timbuktuban van egy főhős, aki egyáltalán nem bűntelen, és van egy főgonosz, aki egyáltalán nem sátáni, és a film részben arról is szól, hogy egy ennyire szélsőséges világban, ahol a hatalom ennyire belepofázik az ember életébe, ott minden, egyébként békésen megoldható konfliktus szükségtelenül, visszafordíthatatlanul, tragikusan felnagyítódik, mint délibábok a szaharai horizonton.
Ezt a filmet moziban kell megnézni, minél nagyobb vásznon, mert akkor látszik igazán, hogy mennyire színes. A főhős indigókék tuareg turbánja, feleségének szivárványszínű fülbevalója, lányának napsárga nyaklánca, a város vörös épületei, a dilis vénasszony türkizkék lebernyege és vállán ülő vörös kakasa, a gitározó fiú rózsaszín inge és házának sárga, vörös és zöld szőnyegei, a folyót szegélyező fák ragyogó zöldje. Hol érhetnek fel ezekhez szürkésbarna harci gönceikben és fekete-fehér zászlóikkal ezek az iszlámisták, akik csak ahhoz értenek, hogy kiszívják mindenből az életet?
A Timbuktut február 12-től adják a mozikban, Budapesten az Uránia, a Művész, a Palace Mammut, a Puskin, a Tabán, a Toldi és a Kino.