Most nem magamnak keresek pasit, mert van, köszönöm! De egy Klasszikus Szomszéd nem volna rossz. Olyan, akihez át lehet ugrani egy traccspartira, vagy dartsozni egyet. Akitől lehet apró szívességeket kérni. Akinek oda merem adni a lakáskulcsom. Ő is nekem az övét.
Most nem magamnak keresek pasit, mert van, köszönöm! De egy Klasszikus Szomszéd nem volna rossz. Olyan, akihez át lehet ugrani egy traccspartira, vagy dartsozni egyet. Akitől lehet apró szívességeket kérni. Akinek oda merem adni a lakáskulcsom. Ő is nekem az övét.
Pedig nem volt ez mindig így. Egy kis önanalizálás következik.
Gyerekkorom nagy részét az utcán töltöttem. Vagy a bicajommal csináltam gabonaköröket a kanyaroknál, vagy a kanálisnál kerestem kagylót, esetleg a sokadszomszédban gumiköteleztem Sárival. Mindenki úgy hívott, hogy Andrejka, én meg ettől lúdbőröztem, mert olyan negédes arcot vágtak hozzá. Szerencsére idővel leszoktattam őket róla.
Falun laktam, és mindenki tudott mindent. Tényleg. Ha felültem egy srác babettájára, és mentünk egy kört, a falu szája feldagasztotta a hírt estére. Mire hazaértem, anyám keresztbe tett karral várt. Nem szidott meg, de azért láttam, hogy nem örül.
Szinte fellélegeztem, amikor Pestre kerültem. Kutya se tudta, hogy mit csinálok, és ez pár évig jó is volt. Ma már azért néha visszavágyom azt a mentalitást meg az életstílust.
Jó volt azért, hogy a szomszédra bízhattad a kutyád-macskád, nem haltak éhen, mire hazajöttél a családdal a nyaralásról. Ha öntözte a kertjét, átloccsantott a te kertedre is, hogy ne száradjon el termés. Amikor felhúztuk a házat, akkor mindig akadt pár ember a faluból, aki jött és segített. Cserébe a mama igazi, falusi terüljasztalkámat rakott eléjük, az ebéd végén sopánkodva, hogy alig ettek valamit. A gyerekért se aggódtak annyit, volt más, aki ránézzen, tényleg létezett az a közösségi nevelés. Mindig volt kihez menni játszani, csereberélni, természetes volt, hogy ha elfogyott a cukor, átszaladtál Bözsikéhez, hogy adjon egy kanállal.
De leginkább, azt hiszem, a sütiket hiányolom.
Ha valaki sütött valamit, pár szeletet mindig átszalajtott hozzánk is a gyerekkel. Olyan igazi, finom házi sütik voltak, szállítás közben megtöredeztek, morzsázódtak, amitől a családanyák felsikoltottak, hogy minek porszívóztak föl, ha most meg a gyerek… aztán majszolták tovább.
Pesten az ember hajlamos leélni úgy az életét, hogy azt sem tudja, ki lakik körülötte. Az ismerkedés kimerül annyiban, hogy a felettünk lévő az, aki éjfélkor és hajnal hatkor átrendezi a lakást, a bal szomszéd kínait vesz, az alsónál bömböl a gyerek. Ennél valamiért többre vágyom.
Úgy látszik, ezzel nem lehettem egyedül, mert elindult a miutcank.hu néven futó közösségi oldal, ahová eleve a lakcímeddel kell regisztrálnod. A lényege, hogy a környékeden élő embereket hozzád irányítja a rendszer, megmondja, milyen messze laknak tőled, vagyis lényegében a szomszédságot igyekszik összeverbuválni a világháló segítségével.
Az egész olyan, mint egy üzenőfal, ahol tematikus hirdetéseket posztolsz, azaz könnyen kunyerálhatsz kölcsönbiciklit, és jó tippet kapsz, ha barkácsboltra lenne szükséged, vagy kifőzdére a környékről. Elképesztő, de van, aki még a házibulijába is meginvitál.
Augusztus óta fut az oldal. Elvileg úgy bővül, hogy ajánlod a szomszédaidnak, ismerőseidnek, vagy annak a pasinak (csajnak), akit már jó ideje kukkolsz az ablakból. Mondjuk alattam, fölöttem, mellettem csak nyugdíjasok élnek, szemben meg az önkormányzat van, és őket nem akarom annyira áthívni. De azon túl vannak azért kiaknázatlan lehetőségek.
Most így hirtelen nem tudom, süssek-e pitét, és kezdjek vele kilincselni, vagy várjam meg, míg az oldalon beindul az élet?
Van olyan, aki esetleg már használta, és boldogabb egy szomszéddal?