Reszkető kislány, majd hidegvérű gyilkos lettem. Olyan küzdelmet folytattam egy egérrel, amit a legnagyobb ellenségeimnek se kívánnék.
Nem tudom mi van ma az állatokkal. Olyan nap ez, mint amikor negyedikes koromban, október 4-én, az állatok világnapján két kutya egyszerűen leült a Csömöri útra, ezzel megbénítva az autós forgalmat. Ma majdnem kicsinált egy egér.
Az egész tegnapelőtt kezdődött, amikor anyám lehívott a nappaliba, hogy valószínűleg van valamilyen állat a szekrény mögött. Az állítólagos kaparászásból nem hallottam semmit, így visszahúzódtam a szobámba. A következő riasztásra azonban időben érkeztem, valóban erős kaparás hallatszott a fa szekrénykomplexusunk alól. Van egy rendkívül kicsi kertünk, amiben – a kert intézményének elengedhetetlen velejárójaként – megfordulnak különböző állatok. Mivel az éjszaka folyamán nyitva volt a kertre nyíló ajtó, így potenciálisan beszökhetett bármilyen vadállat. Én természetesen a szomszédra kentem a kaparászást, és abban a hitben zártam le az ügyet, hogy bármi is van ott, negyven fokban, étel nélkül hamarosan megdöglik. Ó, de milyen keserveset tévedtem.
Ma, vagyis két nappal később éppen a diétás adag brassói aprópecsenyémet fogyasztottam és éppen azt róttam fel édesanyámnak, hogy sokat aggódik. Példának pont az egeret hoztam fel, aki azóta sem hallatott magáról. Alig mondtam ki ezt a mondatot, amikor az étkezőasztalnál ülve, egy teljesen másik szekrénynél megpillantottam egy szokatlanul nagy, mozgó testet. Ott van! – ordítottam az éterbe. Mi van ott? – kérdezte anyukám, bízva abban, hogy nem a legrosszabbal kell számolnunk. Az egér! – válaszoltam üvöltve.
Eszembe se jutott az akció során fényképeket készíteni, a gondolataimat az életösztön vezérelte, és azt diktálta, hogy most semmi szükség vizuális dokumentációra. A következő kép már a vadászat után készült.
Még soha nem volt dolgunk egérrel, nem ismertük a természetét. Villámcsapásként hasított belénk az, hogy egyfelől tényleg létezik, él és kibírt két napot, másfelől pedig, hogy képes volt két szekrény között észrevétlenül pozíciót váltani, miközben mi a szobában tartózkodtunk. Az egyetlen célunk az volt, hogy rábírjuk, hagyja el a házat. Elhúztam a szintén hatalmas szekrényt, majd almalés és cerbonás dobozokkal jeleztük számára, hogyha ki akar menni az ajtón, akkor itt az ösvény. Én még sajtot is dobtam neki, azt hiszem a Tom és Jerry rajzfilmekből merítve. Semmi reakció. Internet. Dió! Az nincs. Tökmag! Az van. Dobom! Semmi.
Nyitott ajtó, dobozbarikád, teljesen csupasz előszoba, csak egy cipősszekrény állhatná az útját, de amögé úgy sem fér be.
Viszont nincs a szekrény alatt. VÁÁÁ!! – sikított a lelkem. A horrorisztikus véregér a cipők között tűnt fel mocskos kis farkával ördögien és alig észrevehetően hadonászva. Úristen, ezek KETTEN vannak! – vetette fel anyám. Az nem lehet – próbáltam nyugtatni magam.
Mielőtt férfiasságom minden maradék morzsáját kiszórom az ablakon, hadd szabadkozzak egy kicsit. Az emberek nem szeretik a kiszámíthatatlanságot. Legyen szó egy kiszámíthatatlan autósról, anyagi bizonytalanságról, vagy egy egérről. Ez a rettentő fürge és rettentő ostoba állat egy szőrös kis valami, ami ugrál, megharaphat, vagy akár még valami betegséget is terjeszthet. Ugyanez a baj a pókokkal. Alapvetően semmi bajom az egerekkel és azon voltam, hogy élve távozzon. A gyíkokkal sincs semmi baj a kertben, tőlem aztán annyit mulatnak, amennyit nem szégyellnek, de ha egy feltűnne a szekrények mögött és a nyitott ajtóból sem értené meg, hogy neki semmi keresnivalója itt, nem vitatkoznék vele sokat, likvidálnám.
Sikerült tisztázni, hogy a cipősszekrényben motoszkáló lény, a mi egerünk, egyedül azt nem tudtuk elképzelni, hogy kerülhetett oda, miközben folyamatosan figyeltük. Mikor valahogy sikerült kikergetni onnan, nem a nyitott ajtó felé rohant a kis rohadék, hanem nekiesett a cerbonás dobozoknak, majd vissza a szekrény mögé, ahol megláttam. Itt már partvissal jeleztük neki, hogy nem lesz jó vége. Céltalanul. A konyha felé rohant, majd egyenesen be a kamrába, aminek balszerencsénkre nyitva felejtettük az ajtaját. A kamrába, ami tele van szekrényekkel, cipőkkel, mindenféle szerszámokkal és élelmiszerrel. Itt vált véresen komollyá ez a rettenetesen félelmetes küzdelem.
Kitört a pánik. A kamrában boldogan le tudná élni az életét anélkül, hogy megtalálnánk, viszont nagyon nehéz lenne kipakolni mindent, és közben elszökhetne. Elkezdtünk kipakolni dolgokat, hogy legalább lokalizáljuk a búvóhelyét. Mindezt teljes terror alatt. Átkoztunk minden hanyagul lerakott vezetéket, törlőrongyot és szerszámos dobozt. Sikerült valamennyire kiüríteni a helyiséget. Ekkor már Révai nagylexikonokból kialakított kordon vette körül a kamra kijáratát, amit szótárakkal erősítettük meg. A cincogás és kaparás árulta el a dögöt.
Kiválasztott egy cipősszekrény tetejére felállított szerszámos szekrényt. Ekkor került elő a hangyairtó, amit ráadásul még kifejezetten élvezett is. A hangyairtóval pedig azonnal fel is merült a halál és a gyilkosság kérdése. Rálépni? Szétverni valami bottal? Széttrancsírozni? Mind rettenetes megoldásnak hangzottak. Elképzelni, ahogy a lábam alatt szétloccsan ez a nagyjából két középső ujj méretű lény, majd a saját vérében és belső szerveiben vergődik tovább. Irtóztam ettől a megoldástól. Miközben folyamatosan kerülgette a pontosan falhoz tolt szekrényt, ami teljesen elzárt minket tőle, tanácstalanul reszkettünk. Amikor meg elkezdett felmászni a szekrényen a dobozok felé, elszabadult a pokol. Gyorsan kellett cselekedni és a mérgező hangyairtótól is kezdtünk szédülni. Egyik kezemben egy cipő, a másikban egy spray. Eközben anyám fokozatosan elkezdte elfordítani a szekrényt, amiről meglepetésszerűen kiugrott az egér, csak hogy megint visszabújhasson alá.
Megelégeltük az egészet. Elővettük a penészirtót, ami már emberre is nagyon veszélyes. Befújtunk a szekrény alá. Kirohant. Oda is. Fokozódott a szédülés. Még jobban elfordítottuk a szekrényt, fújtunk, semmi, még mindig él, már a falnak dobálja magát. Ekkor előjött belőlem az ősi vadállat, a gyilkológép, a brutális agyatlan szörny és egy ásó letört nyelével elkezdtem izomból a szekrény sötét aljába döfködni. Nem érdekelt semmi, szét akartam trancsírozni. Nem érdekelt, hogy utána vésővel kell majd felkaparni a maradványokat. Végezni kellett vele azonnal, akkor és ott, különben megfulladunk a penészirtótól, ez a szerencsétlen meg még túl is éli. Döftem. Ütöttem. Préseltem.
Meghalt. Megfulladt a méregtől. Amikor egy zseblámpával a szekrény alá világítottunk még vergődött kettőt, majd kimúlt érintetlen teste. A további részleteket a hozzátartozóira tekintettel nem írom le.
RIP egér. Saját hülyeségedtől mentett meg a halál. És még a sajt sem kellett neked. Soha többet nem tudok ugyanúgy bemenni a kamrába. Más ember lettem.