Hároméves lett ma Dél-Szudán, a világ legfiatalabb országa. Vidám cseperedés helyett beleállt a földbe. December óta kilátástalan polgárháború dúl, egymillió menekült tengődik szerteszét, és senki sem látja, hogy mi lesz a vége.
Hároméves lett ma Dél-Szudán, a világ legfiatalabb országa. Vidám cseperedés helyett beleállt a földbe. December óta kilátástalan polgárháború dúl, egymillió menekült tengődik szerteszét, és senki sem látja, hogy mi lesz a vége.
Az a 620 ezer négyzetkilométer, ami 2011. július 9. óta Dél-Szudán, mindig nagyon kemény fertálya volt a világnak, úgyhogy ebből a szempontból a rossz hírek nem hírek. De ha valaki megnézi Malakal ostromát a Vice magazin Saving South Sudan című félórás dokumentumfilmjében, akkor azért gondolhat arra is, hogy az emberi élet ennél csak kellemesebb lehet. Milyen ország az, ahol a hadizsákmány néhány műanyag szék, és ahol olyan videót lehet készíteni 2014-ben, amit a harmincéves háborúhoz is túlzásnak érezne az ember?
„Az agresszív tehenészek tehetnek mindenről” – mondta tavaly októberben az öcsém egyik egyetemi társa, Ilario, aki egy Japánban, ösztöndíjon tanuló dél-szudáni matektanár. Az ország déli részén élő földművesek, a kukuk közül származik, és agresszív tehenészek alatt a dinkákat és a nuereket értette, a két domináns népcsoportot, akik régóta harcolnak egymással. Az ország alapítására látszólag békét kötöttek: a dinka Salva Kiir lett az ország elnöke, a nuer Riek Machar az alelnök. Aztán tavaly július végén Kiir kirúgta egész kormányát, köztük Machart, fél évvel később pedig elszabadult a pokol.
Lehet, hogy az agresszív tehenészek tehetnek mindenről, de az is biztos, hogy nélkülük nem lenne Dél-Szudán. Az északi arabok ellen folytatott szörnyű háborút ők vezették déli oldalról – de közben sokkal többet háborúztak egymás, mint az arabok ellen. Kiir és Machar lelkén sokezres mészárlások száradnak. Machar ma a bozótban él katonai táborában, az etióp határtól nyugatra, onnan igazgatja a lázadást műholdas telefonjain, Kiir pedig továbbra is elnök.
Hogy mi fölött elnököl, ahhoz érdemes megnézni az ország jövő évi költségvetését, amit a napokban posztolt ki Markó Ferenc, aki 2013-ban kilenc hónapot dolgozott az országban antropológusként. Az ország 11,3 milliárd dél-szudáni fontból, 800 milliárd forintból fog jövőre gazdálkodni, ez az összeg szinte kizárólag olajból származik. 80%-át elviszik a közalkalmazotti fizetések, a hadsereg és az egyéb fegyveres erők, mindössze 110 milliárd forintot szánnak oktatásra, egészségügyre (katonai kórházakkal együtt), infrastrukturális fejlesztésre, élelmiszersegélyre. Egy tízmilliós országról beszélünk, melynek fővárosa a világ egyik legdrágább városa, és melynek túlnyomó többsége az esős évszak idején járhatatlan, mert nincsenek utak.
Mindezt azért különösen furcsa így olvasnom és leírnom, mert tavaly nyáron eltöltöttem két napot ott, a viszonylag kevés turista egyikeként. Idilli volt. Etióp marharagut vacsoráztam óriási mangófák alatt a Fehér-Nílus partján, a feleségemmel sétálgattam Dzsuba utcáin, ahol a földöntúli szépségű, égig érő helyieket bámultuk – szégyellem, de valószínűleg úgy, mint Leni Riefenstahl a nubákat –, összevissza motoroztunk, az egyetem udvarán a focira teljesen alkalmatlan testalkatú helyi srácok meccsét néztük, meg a keselyűket és a kócsagokat, ahogy elrepültek a fejünk felett a Fehér-Nílus felől a naplementében, amíg mi egy iskola udvarán ültünk, és a nap végén bulizgató helyieket néztük.
Olyan volt, mint egy szegény, de alapvetően teljesen jó és nagyon különleges helyen nyaralni, most meg olyan érzés, mint a hippiknek lehet, akik a hetvenes évek elején bulizni jártak Afganisztánba – ahol 1979 óta folyamatos háború dúl. Búcsúzóul végigmentünk az ország teljes aszfaltúthálózatán, ami egy utat jelent, Dzsubát köti össze az ugandai határral.
Hogy mi lesz Dél-Szudánnal, azt valószínűleg senki sem tudja, de arra kevés az esély, hogy minden jól alakuljon. Pedig csodálatos hely lehetne. Az ország közepén terpeszkedő óriási mocsár, a Szudd páratlan madárparadicsom, a dél-szudáni szavannákon a világ egyik legnagyobb szezonális állatvándorlása zajlik. Az emberek pedig, mint minden átkozott sztereotípiában, nagyon kedvesek. De ki szeret katonai konvojban járni madarászni?
Címlapkép: AP Photo/Ilya Gridneff (egy malakali utcát ábrázol idén februárban). A gifet tavaly augusztusban készítettem Dzsubában, az előttem száguldó motoron megfigyelhetjük Markó antropológus fehér karját.