Ha az embernek szerencséje van, az ablakából nem egy stadion, hanem a 8126 méteres Nanga Parbat, a világ kilencedik legmagasabb hegye látszik. Vacak mobilos képen ilyen csak, élőben egy utazómagasságig nyújtózó jég- és kőszörnyeteg, mindenki tátott szájjal bámulja.
Ha az embernek szerencséje van, az ablakából nem egy stadion, hanem a 8126 méteres Nanga Parbat, a világ kilencedik legmagasabb hegye látszik. Vacak mobilos képen ilyen csak, élőben egy utazómagasságig nyújtózó jég- és kőszörnyeteg, mindenki tátott szájjal bámulja.
Az benne a különösen durva, hogy a tízezer méter körüli magasságból, ahol az utasszállító gépek közlekednek, a világnak van egy ismerős és megszokott léptéke, amiről az ekkora hegyek nem vesznek tudomást. Olyan közel vannak, mintha kisgépről szállnánk a táj fölé, hirtelen minden részletgazdag, közeli, és a nyolcezer méteres hegyek természetéből adódóan igen fenyegető lesz. Meg persze elég gyönyörű, mert hát mikor látni egyébként ilyen nyers és tiszta természeti csodákat?
Ha már persze olyan szerencsénk van, hogy a Nanga Parbatot látjuk egy repülőgép ablakából, érdemes ott maradni még egy kicsit. Kicsivel északabbra már a Karakorum hétezres csúcsainak tengere kezdődik, és mindenből kiemelkedik a K2 komikusan meredek, fekete piramisa. A világ második legmagasabb hegye még ebben a mezőnyben is külön világ, a felhőkből szintén kinyúló, részben szintén nyolcezer méternél magasabb Gasherbrumok egészen eltörpülnek mellette:
Annyira külön világ, hogy amikor aztán fél percen belül besöpör egy vihar és eltakarja az egész Karakorumot, akkor a K2-t egyáltalán nem takarja el:
Aztán eltelik még pár perc és nem marad semmi, csak a Takla-Makán.