Fontos emlék lesz ez egyszer még, írd meg gyorsan, hol voltál, kivel, és mit csináltatok! Én meghökkentő erejű drogos élményt éltem át, közös kanapén a nénikémmel.
Az úgy volt, hogy Atya barátommal nézzük valahol a német–brazilt, de a csajom születésnapi sütögetése eltartott estig, így felhívtam az Atyát, ugorjon be inkább hozzánk.
Így a Történelmi Egy És Háromnegyed Óra alatt bárány-, garnélarák- és füstillatban hevertünk a nagy kanapén, illetve körülötte, a nagynénémmel, a Borisszal és az Atyával. A csajom és Mirike fura módon az ellenkező irányba néző kis kanapén ültek majdnem végig, így ők a mi közvetítésünkben hallották a Meccset, Ami Mindent Megváltoztat. Én összevissza ficeregtem, mert a Pride után irtó nagyot estem motorral, és a jobb oldalamat még mindig nagyobb nyúzott sebek borítják, mint Bernard teljes testfelülete.
Elkezdődött a meccs, én meg egy perc múlva azt a fajta szédületet éreztem, mintha tévé helyett egy hatalmas akváriumba néznék bele. Aztán eljött a Hat Perc, Ami Soha Többet Nem Történhet Meg, amitől totálisan bedrogozódtunk. Az amerikai regényekben pont így szokták lefesteni a fájdalomcsillapító- vagy antidepresszánstripet: úgy éreztem, hogy egy szivárványszínű szappanbuborékban lebegek, közvetlenül a talaj felett, súlytalanul, mindent látva, de mindentől furcsán elválasztva, egy különös optikába nézve. A hangok is egészen másképp hallatszottak, pedig esküszöm, hogy tiszta voltam, mint a ma párttagkönyvezett kereszténydemokrata. De a tökéletesség – és azon belül a latinosan germán tökéletesség – megtapasztalása a jelek szerint az univerzum legjobb kábója.
Annyira irreális volt az egész, hogy a meccs nekem kábé kétszer őt percig tartott csak. Eközben a németeket éltettem fennhangon, az Imola meg a brazilokat sajnálta – mármint elméletben, mert oda sem nézett. Aztán hirtelen vége lett, mi meg az Atyával el sem hittük, hogy mindez megtörtént.
Nem egy nagy kaland, de igazából örülök, hogy nem regényesebb körülmények között láttam a XXI. század legfontosabb focimeccsét. Hát veled hogy volt?