Itt a tél, és egyébként mindenki azt ír, amit akar, csak írjon!

Ha a hó nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hóhoz! Pláne, ha ehhez mindössze jó fél órára van szükség. Az egymás után sorjázó fehér hírek hatására úgy döntöttünk NAK-kal, hogy felmegyünk Dobogókőre. Ami igazán érdekes hely, és nem is csak egy szempontból.

A tisztességes tél a világ legmenőbb dolgainak egyike, erről december elején már írtam egy didergőset az akkori plusz két fokban. Ám az igazi hóesést se azzal a szöveggel, se azóta semmivel nem sikerült előcsalogatni. Vagyis Budapestre nem jött el, aminek a többség bizonyára örül – hülye lenne bánkódni miatta –, nekem viszont az amott megénekelt okok miatt néha hiányzik. Hiszen a januárnak is annyi lesz pillanatokon belül!

Na de ahogy közlekedtem az utóbbi napokban Óbudán, azt figyeltem meg, hogy bár nálunk a Rómain elolvadt az a fél centi, ami a hétvégén hullott, a közeli dombok és hegyek fehérlenek. Ebből azt a következtetést sikerült levonnom, hogy ha nem annyira magasan van hó, akkor még magasabban még több kell legyen. Sherlock Holmes kutya füle hozzám képest. Innen már magától jutott el a szárnyaló gondolatmenet a hétközapi logika mentén Dobogókőig.

Dobogókőn valamikor a 90-es évek elején jártam először, kisebb társasággal, HÉV-vel mentünk Pomázig, onnan busszal. Nyár volt, és már csak arra emlékszem – többé-kevésbé –, hogy életemben először akkor és ott ittam whiskyt. Valamelyik büfében. Ízlett, úgyhogy utána is ittam még whiskyt sokszor, de Dobogókőre legközelebb csak akkor mentünk, amikor lett autónk. Erre még több mint tíz évet kellett várni.

Az utóbbi időben viszont rászoktam erre a helyre. Különösen az alatt a néhány hónap alatt kapaszkodtam fel sokszor, amikor az Origo után és a Cink előtt nem volt munkám. Ha a reggeli kávé után meguntam a fékevesztett – és teljesen-tökéletesen értelmetlen – internetezést, beültem az autóba, és ripsz-ropsz ott voltam. Hétköznaponként ráadásul igen kevesen szoktak élni ugyanezzel a lehetőséggel – a rendes emberek dolgoznak olyankor! –, úgyhogy szinte magányosan róhattam a köröket az ösvényeken.

A legendás szívcsakra jótékony – vagy akármilyen – hatásait ugyan nem éreztem sosem, mégis van a helynek egy érdekes hangulata. Olyan, mintha nem Magyarországon lennénk. Vagyis nem a mai Magyarországon. Van benne valami lengyeles, és Kárpátalja is eszembe jut, jócskán elég lerobbant épület és rogyadozó kerítés fordul elő ott ehhez. Azt túlzás lenne állítani, hogy bármelyik sarok mögül előugorhatna Kádár János – esetleg Grósz Károly –, de kicsit mintha tényleg megállt volna az idő.

A nem-magyarországság főként télen mutatkozik meg a maga teljességében. Amikor elindul az ember a Batthyány tértől szikrázó napsütésben, fagypont körüli külső hőmérséklet mellett, halad, haladgat, elhagyja Pomázt, ahol egy szem hó sincs, Pilisszentkeresztet, ahol egy-két szem már van, és ahogy emelkedik, egyszer csak egyre nedvesebb lesz az aszfalt, majd jönnek a fehérbe borult fák, olyan az út mente, mint a mesében, és mire felér és leparkol – a starttól talán negyven perc telt el –, már mínusz négy van, hó borít utat és házat, tizenöt-húsz centi vastagon, és a menedékház ereszcsatornáiról méretes jégcsapok lógnak.

Ez jó. És jó lenézni a tépett zászló alól a Dunára és a többi hegyekre körben, jó elcsúszkálni a sípályáig, ahol egy lélek sem síel ilyenkor, jó megállapítani, hogy a fekete kutya a fehér hóban látványos dolog. Ehhez képest kevésbé jó megfigyelni, hogy a pár hónappal ezelőtti ónos esős borzalom mekkora pusztítást végzett, durva, ahogy a fák koronáinak tetején hasadtak meg az ágak, vékonyak és vastagok is, talán nincs köztük, ami teljesen ép lenne, és sok-sok gally hever szanaszét. A bezárt Nimród Hotelt körbejárni se nem jó, se nem rossz, inkább fura: belestünk az ablakon, a recepció olyan, mintha rohanva-menekülve hagyták volna el.

Fura beülni a Zsindelyes büfébe is – mellette fűtött jurták, bárki bérelhet olyat, ha meditálhatnékja támad! –, elsősorban azért, mert tanfolyamszerűség zajlik éppen. Nem tudjuk nem elkapni a guru egyik-másik szavát. Tucatnyian hallgatják, előbb azt hisszük, természetgyógyász – gyógyítani nem lehet, csak meggyógyulni, mondja –, aztán egy látó is beúszik a képbe, aki sarlatán, nem tud semmit, utána kiderül, hogy a magyar irodalom a legnagyobb a világon, ez közismert tény, annyira, hogy népdalkincsünk és költészetünk adja a világállomány nyolcvan százalékát, a maradék húsz százalékon osztoznak a többi népek és nemzetek. Aztán elhangzik ez is: mindenki azt ír, amit akar, a lényeg, hogy írjon, és a gyakorlat sokkal-sokkal fontosabb, mint az elmélet! Végre összeáll: rovásírásos szeánszon vagyunk!

Az aktus végéig nem maradhatunk, napközisteánk elfogy, házi gyömbérünk – ez finom –, rétesünk, pogácsánk dettó, a hely híres macskáját is megtaláljuk, hiába kerestük a kályhán, a hátam mögött heverészett. Ideje továbbállnunk. Közben elkezdett esni a hó, kár, hogy nem szép pelyhekben, hanem apró és csúnya szemekben, élesen, körbesétálunk még, megfigyelünk egy csomó bezárt büfét, évek óta ki nem nyitott kaput, visszaülünk az autóba, elindulunk lefelé. Tíz perc, és vége a télnek. De a nap már lent sem süt. Borongós, rosszkedvű idő lett.

Még szerencse, hogy tudom: amint internethez jutok, és NAK is összerakja a képeket, azt fogok írni, amit akarok!

(Fotó: Nagy Attila/Cink)