​János, a vitéz Vidnyánszky Nemzetijében

Megnéztem a Nemzeti Színház (már nem is annyira) új igazgatójának (majdnem teljesen) új rendezését. Tetszett is meg nem is, mindig ez van.

Bejött

• Petőfi Sándor csillogóan szép szövege. A szereplők rendesen és lelkesen felmondták a nagy részét. Petőfi nagyon jó költő volt. Pont a János vitézt már kicsiny gyermek koromban elolvastam többször, még mielőtt az iskolában kellett volna, és nagyon szerettem, bár A helység kalapácsát még jobban. Napjainkban állítólag már nem szeretik ezeket a gyerekek, hiába, régen minden jobb volt. Vagy ellenkezőleg.
• A látvány. Vidnyánszky Attila erre mindig figyel, illetve az is lehet, hogy Olekszandr Bilozub, az állandó díszlettervező a király, fogalmam sincs, melyikük keze van benne erősebben, a lényeg, hogy a színpadkép gazdag és hatásos. A híres nemzetis színpadtechnika alaposan ki van használva, minden mozog, süllyed, emelkedik, forog, de nem öncélúan vagy zavaróan. A pörgés nem fajul kaotikumba. (Ezt azért is mondom, mert láttam sok éve egy Holdbéli csónakost ott, és teljesen kikészültem az állandó pulzálástól, bele kellett szédülni, hogy nincs egy perc nyugodalom.) A szereplőkkel is folyamatosan tele a színpad, feszt csinálnak valamit, néha van, hogy hatfelé kéne nézni, de ki lehet bírni.
• A zene. Szokás szerint végig szól, a népzenés részek a legjobbak, el is morfondíroztam utána azon, hogy több ilyesmit kéne hallgatnom, sokkal menőbbek a szövegek, mint a popzenében, a legjava tiszta pszichedelia, és a számtalan pajzán nótáról még nem is beszéltem.
• A koncepció. Többnyire frászt kapok attól, amikor klasszikus darabokat modern köntösbe öltöztetnek, a mit mond Sekszpír a mai kor emberének jegyében. Attól, hogy III. Richárd náci egyenruhában parádézik, még nem kerül hozzám közelebb. Ettől nem fog nekem többet mesélni a világról és az emberiségről. Ez önmagában nem elég, sőt a legtöbbször több a kelleténél. A krumplileves legyen krumplileves, a vers vers, a mese mese.
• A fiatalok. A szerepek jó részét budapesti és kaposvári színművészetis diákokra osztották, megoldják, szépek ők is. Komoly színészi teljesítményekről nem lehet beszélni, nem is az a feladat, nincs jellemfejlődés, árnyalt karakterábrázolás meg hasonlók, János vitéz kemény legény, Iluska törékeny, a mostoha csámpás, nagy a segge. Egy-két vonással vannak felskiccelve mind, sebaj, nem próza ez, hanem költészet. Ha nem tetszik, olvassatok Dosztojevszkijt.

Nem jött be

• Az előadás íve. A nyitókép egyszerűségében is szuper. Az, hogy egy tulipántos ládából veszik elő Petőfi könyvét konkrétan, leporolják, felolvassák, klassz. Csakhogy lassan indul az egész, és lassan folytatódik, egyik-másik jelenet az istennek sem akar véget érni. Hiába vicces a magyar-török csata a franciák földjén, egy idő után fárasztóvá válik a legmókásabb háborúskodás is. A nettó játékidő több mint két és fél óra. Sok.

Ahogy nézem, ez így öt plusz egy mínusz ellen. Az a gond, hogy elég erős ez a mínusz. Az ugyanis roppant fontos a színházban, hogy előadás közben érezzem jól magam. Hogy esztétikázni és filozófiázni csak akkor legyen majd időm, amikor lement a függöny. Ha innen nézem, ez a János vitéz nem átélhető, nem sodor magával. Engem. Hogy mit csinál mondjuk a gyerekekkel, őket elkapja-e, azt nem tudhatom, pedig érdekes kérdés. És hogy mi az üzenet? Bolond, aki többet várt: bárki lehet János vitéz, és ha klassz srác vagy, elnyered méltó jutalmadat. Úgyhogy így, ne legyetek tökfejek, hisz az nem vezet sehova.

(fotó: Kallos Bea/MTI)