Jelentés az aranyketrecből: Személyesen mérkőztem meg a magyar osztriganyitogató elittel

"Soha nem lesz ütőképes nagyválogatottunk és sosem fogjuk tétmeccsen dugig megtölteni a Puskás stadiont a franciák ellen, ha az utánpótlásunk nem elég erős" – mondom magamban, azzal elindulok a fiatal séfeknek rendezett osztriganyitó bajnokságra. Régen valahogy bővebben termett a tehetség, Stern Pici, a legendás intéző tucatjával fedezte fel a budapesti grundokon az osztrigával mezítláb százat dekázó utcagyerekeket. Hoffer Lojziék például annyira szegények voltak, hogy 12 éves koráig csak disznóhólyagból és használt BESZKÁRT-jegyekből összetákolt műosztrigával tudott gyakorolni. 

De ma már más világ van, beindult az akadémiai rendszer, (Felcsúton Makovecz Imre tervezte a Puskás Puhatestű Akadémia grandiózus ebédlőjét), és a bajnokságot se egy Nagyfuvaros utcai üres telken, hanem a Metro Vevőakadémiának nevezett csillogó-villogó lakossági konyhakomplexumában rendezik Budaörsön. 

A recepciós pultnál be kell ikszelnem egy papíron, hogy nézőként ki szeretném-e próbálni az osztiganyitást. Naná, hogy beikszelem, egyrészt, hogy értékelni tudjam a versenyzők teljesítményét, másrészt mert eddig csak egyszer csináltam ilyent a civil életben. Mármint nem ikszelést, hanem osztriganyitást. 

A dalmáciai faluban, ahol többször is nyaraltunk, Ivan, a balesetben megcsonkult kezű halász hosszú évek óta feketekagyló- és osztrigatenyésztésből él. Ritka, ősi tudás birtokosa, ő tenyészti a mérsékelt égöv legkisebb kagylóféléit.  Egyszer vettem pár osztrigát is nála, és vacsoránál mondtam a többieknek, hogy most valami különleges következik. Kicsit sem hazudtam, a gyerekek például egész biztosan nem láttak még olyan modern mozgásszínházi előadást, amiben a főszereplő előbb megpróbálja kettéhasítani az ember animális oldalát jelképező kőszerű tömböt, majd eltör egy kést és rituális sámákáromkodásokat hallatva a vérével termékenyíti meg a szikkadt asztalterítőt. 

Itt ez nem fenyeget, mert a verseny előtt egy profi, Bérczi Róbert mutatja be a kamerákkal és két nagy monitorral felturbózott pulton az osztriganyitás alapjait.

A helyszín egy hatalmas üvegfalú konyha, aminek az egyik rövidebb oldalára kis lelátót is építettek a nézőközönségnek. A jó nagy térben egymás után sorakoznak a 3-3 munkaállomásos konyhapultok, amik közül a nézőtérhez legközelebbin tartják a bemutatókat. 

Bérczi elmagyarázza  az alapokat, amik ebből a tábolságból pofonegyszerűnek tűnnek: az ember az ügyetlenebbik kezével megragadja az asztalkendőbe burkolt osztrigát, leszorítja az asztalra úgy, hogy a laposabbik teknője álljon fölfelé, a rövid pengéjű spéci kést beszúrja a héj zsanérjánál kínálkozó résbe, kicsit megmozgatja a pengét, és az állat már ki is van nyitva. Így leírva persze egy agyműtét is porfonegyszerűnek tűnik. 

 Most jön a verseny, már a síszó előtt jókora meglepetéssel. Mivel az erőszakos videójátékok elsorvasztották a magyar sport utánpótlását, kevés igazi séf vagy szakács nevezett be, így mindazok, akik a cetlijükön bejelölték, hogy kipróbálnák a nyitást, elindulhatnak a bajnokságon. Így jövünk össze kilencen. Mire kettőt pislantanék, már egy igen kisméretű papír szakácssapkát egyensúlyozok a fejemen a harmadik konyhasorban és optimistán nézegetem a gyakorlásra kapott három osztrigát. Ilyen közelről már nem annyira egyértelmű, hogy hol is van az a rés a kagylóhéj zsanérjánál. Amelyiken mégis látszik, azon egészen más szögben áll, mint a jobb kezemben tartott kés. Kétfajta védőfelszerelésből választhatunk, én az Ivanhoe örök rajongójaként persze a lánckesztyűt veszem fel. A másik lehetőség egy szilikongumi lap, az egyik sarkában  egy hüvelykujj átmérőjű lyukkal, mint valami szögletes paletta. Ez belesimul az ember tenyerébe, és nem engedi, hogy tiszta erőből átdöfjük, ha a kés lecsúszna a kagyló hegyéről.

 Ami nem valami távoli, elméleti lehetőség, derül ki, ahogy élesben nekimegyek az első osztrigának. Ballal leszorítom a konyharuhába tekert állatot, jobbal a dudorra helyezem a kés hegyét és nyomni kezdem. Semmi. Eszembe jut Bruce Lee, aki egy centi távolságról úgy mellbe vágta a fószert, hogy az feldőlt fotelestül. Az ötlet jó, a kivitelezés robbanékony, és a védőfelszerelésnek hála a kézfejem is megmarad. Harmadikra nagy nehezen beerőltetem a kés végét. "Most kell billegtetni" – idézem fel a bemutatón látottakat és ügyes csuklómozdulattal letöröm a héj felét. 

Ekkor ismertetik a szabályokat. Hat osztrigát kapunk fordulónként, a verseny időre megy, de a pontozásnál a technikai kivitelezést is osztályozzák egytől ötig, a két pontszám összege adja a végeredményt. Lesz egy selejtező kör, ahonnan az első három jut be a döntőbe. 

Már rég elkapott a versenyláz, csőlátásom van, a kezem remeg, és mindent odaadnék, hogy ne legyek tökutolsó. Csak a sebességre nem alapozhatok, mert a szilánkokra tört osztriga nem számít bele a versenybe , technikailag viszont végképp nem számítok képzettnek, az érdeklődőkkel felhigított mezőnyben sem. 

A startjelre magam elé pattintom az első kagylót, ráteszem a kést, aztán nyomom, mint süket a Pokol Bélát. Egyszer csak belemegy, a kezem annyira remeg, hogy a penge finom mozgatását automatikusan megcsinálja, és már kész is az első versenyművem. Egymás között inkább hasonlít egy kőtörmelékkel megszórt mamutturhára, mint egy drága magaskonyhás alapanyagra, de ezen nincs időm lamentálni, már veszem is a következőt. A hatból csak egy héjat török el, annak is csak a szélét, így görcsölő testtel, de elégedetten kaszálok a levegőbe a hatodik után. 

 Ha jól hallom, a technikai pontszámom kettes-hármas környékén lehet, de ez sem számít, mert egyszer csak azt mondják, hogy második helyen döntős vagyok.

 A szünetben egy láthatólag igen profi fickó tart továbbképzést a szomszédomnak, aki  speciel egy igazi szakács. A profiról kiderül, hogy ő Szabó Péter séf és halkereskedő. Megmutatja, hogy a siker tényleg a koncentrált nyitómozdulaton múlik, utána viszont pont az a lényeg, hogy ne fejtsünk ki több erőt, hanem laza mozgatással nyissuk szét a héjakat.

 A második körben jobb is vagyok, most már öklendezés nélkül meg lehetne enni az osztrigáimat. Az egyik példány csúcsa bizarr alakú, durván visszahajlik, ezért azt hagyom utoljára. De alig érintem meg, egyből szétpattan, mint Kiszel Tünde combjai. Máris látom, hogy miért: záposztigát kaptam, a beseje fekete, büdös és szivacsos. De ez a néhány másodperc mínusz is nagyon kellett, mert rövid számolás után kihozzák a végeredményt: mindenki az anyja életére esküszik, hogy nem direkt alakult ki hármas holtverseny. 

Lánckesztyűt, sütőedényt és ki tudja, miért, egy bőröndöt nyertünk mind a hárman. Friss osztriganyitó bajnokként megkóstolom még a blansírozott spenóttal készült, fokhagymás-parmezános morzsával megszórt sült osztrigát (a trükkje annyi, hogy egy centis sórétegbe kell állítani a héjakat és akkor nem folyik ki a finom leve plusz sokáig meleg marad), aztán elnyikorgok a bőröndömmel. 

Két lehetőség van: vagy ennyire gyenge a magyar osztriganyitó utánpótlás, vagy a PR-történet legügyesebben megszervezett újságírókorrumpálási esetéről írtam részletes beszámolót.

Fotó: Nagy Attila/cink.hu