Jézusom! Ezt élte túl Jane Goodall az állatkertben

A legendás angol csimpánzkutató olyan, mint egy igazi, dzsungelben edzett 81 éves szupernagyi: eljött Budapestre, ahol beszédekkel akarták megsemmisíteni és vakukkal támadtak rá, de ő megmutatta, hogyan tudta túlélni még az agresszív csimpánzhímeket is.

Szokatlanul elfogódottan közeledtem a főemlősök háza felé, mert bár maga a sajtóesemény tökéletesen érdektelennek ígérkezett – emléktábla-leleplezés –, a főszereplő kiskorom Gerald Durrell utáni legnagyobb hőse, a csimpánzokat a saját élőhelyükön, velük együtt élve megfigyelő Jane Goodall volt.

A helyszínre érve az első ember, akit megpillantottam, ő volt, és éreztem, bármi történjék, megérte eljönni. Goodall aprcsóka, törékeny, rettentően aranyos néni, csodálatos angol nagymamahanggal, de olyan határozott pillantással és szájjal, hogy tíz másodperc után láttam, nincs az az ember- vagy emberszabású hím, akit ne szedne ráncba egy szemöldökráncolással.

81 éves, vékony, mint egy levél, de olyan erő és szívósság árad belőle, mint egy fából.

Goodall hosszú ideje elhagyta a goméi dzsungelt, hogy a világ körül utazgatva és előadásokat tartva kampányoljon a környezetvédelem és a főemlősök mellett. Budapesten is két előadást tart, a keddit élő online közvevítésben itt hallgathatod meg.

Teleki Géza, akinek az emléktábláját le kellett lepleznie, az ismert exminiszterelnök Amerikában élő unokája és híres csimpánzkutató volt tavalyi haláláig, és sokszor dolgozott együtt Goodall-lel, nemcsak az afrikai őserdőben, hanem később Amerikában is.

A helyszín tehát a főemlősház egyik 40 fokra melegedett, fullasztóan párás terme volt, amit félig megtöltöttek a fotósok és az operatőrök. Mosolyogva figyeltem a Telekiné Heather asszonnyal puszizkodó Goodallt, és jeges félelem költözött a szívembe. Bemondták a mikrofonba, hogy a nyitó beszédet Persányi Miklós, az állatkert főigazgatója mondja. “Jane, meneküljön!” – sikoltotta valaki az agyamban, de annyira ledermedtem, mintha egy leopárd állt volna a mikrofon előtt.

A Persányi-beszédek legendának számítanak újságírói körökben. Gordonkahangja elkábítana egy agresszíven támadó, a területét védő hím emberszabásút is. És ezt a hangot legalább annyit hallatja, mint Fidel Castro a magáét a fénykorában. De vannak ennek előnyei is: dugóba kerülsz állatkerti eseményre menet? Nem kell pánikolni, akkor sem, ha félórás késéssel futsz be.

És Jane Goodall rezzentéstelen arccal hallgatta! Látszott rajta, hogy ha meglőnék a Genfi Egyezmény által is betiltott, Harrach Péter vérsavójából kinyert altatólövedékkel, simán lejátszana egy parti sakkot. A beszéd tizedik percében azért már úgy nézett, mint bármilyen ember – legyen fehér, fekete vagy sárga –, ha szentbeszédet kell hallgatnia.

Aztán egyszer ennek a bulinak is vége szakadt, és jött Goodall, de én annyira el voltam telve attól, hogy élőben láthatom, és hogy tényleg olyan, mint aki egy angol regényből bújt elő, hogy nem annyira érdekelt, mit mond. Egyébként arról mondott pár mondatot, hogy a főemlősök mutatták meg, hogy mi, emberek is az állatvilág részei vagyunk, és hogy milyen fontos jó körülmények között tartani az intelligens állatokat.

Mesélt aztán arról, hogyan találkoztak 1968-ban Afrikában Teleki Gézával, és utána hogyan akcióztak együtt, például egy osztrák céggel, melyik rettenetes körülmények között végzett laborkísérleteket a pechjükre az emberéhez nagyon hasonló testű csimpánzokkal.

Hírt is mondott: az Egyesült Államokban két napja nyilvánítottak veszélyeztetetté minden, tehát szabadon és fogságban élő csimpánzt.

Utána jött az esemény csúcspontja: Teleki özvegye lépett a mikrofonhoz, és arról kezdett beszélni, hogy a férje milyen ironikusnak tartaná ezt az eseményt, hiszen szívből utálta az állatkertek minden formáját. A dzsungelben annyira megszerette a csimpánzokat, hogy saját magát “man-ape”-nek, “ember-emberszabásúnak” tartotta, és mivel az állatkertekben rács és üveg mögött tartják a rokonait, soha nem volt hajlandó betenni a lábát ilyen helyre.

Most következett Teleki táblájának, vagyis inkább egy életéről szóló fali tablónak a leleplezése. Még az elején megkérték a fotósokat, hogy ne használjanak vakut, mert bántja Jane Goodall szemét. A tömeg egészen közel húzódott, Goodallék lerántották a leplet, természetesen tízezer vakuvillanás kíséretében.

És amikor már én is azt hittem, hogy ezt nem lehet fokozni, jött a szuperpoén. Hanga szóvivő bejelentette, a tömegben jelen vannak a Teleki Pál Társaság elnökségének tagjai, akik köszönteni szeretnék az özvegyet. Előrefurakodott pár bácsi, élükön egy ideges fiatalemberrel, aki megkaparintotta a mikrofont, hogy kiderüljön a horthysták mestertrükkje: egy angolul nem tudó, viszont az ájulásig izgatott fickót küldtek deputációba. Aki először konkrétan nem tudott megszólalni hosszú másodpercekig, majd olyan hangokat adott, mint egy bölömbika, akit fojtogatnak. Csodás volt látni, hogyan küzd meg az amerikai udvariasság – özvegy Telekiné – és a brit hidegvér – Goodall – az arcukra toluló elképedéssel. De egyszer minden jónak vége szakad, így a fiatalember végre átadta a társaság évkönyvét, és elhallgatott.

Goodall eddigre már úgy nézett ki, mint aki egy hete aszalódik a leskunyhóban. Hanga szóvivő bejelentette, hogy most elmegy lepihenni, és aki személyesen szeretne váltani vele pár mondatot, az a szobájában teheti meg.

Gyerekkorom istenéről volt szó, ki is hagyott a lélegzetem, hogy milyen jó lesz csak úgy trécselni vele egy kicsit. Aztán megint ránéztem, meg a körülötte gomolygókra, és abszolúte nem professzionális módon megesett rajta a szívem.

“Szívesen adnék neki valami ajándékot, hogy lássa, milyen fontos volt ő egyszer egy magyar kisfiúnak. És mit adhatnék többet hirtelen, mint hogy nem csesztetem hetvenhetedikként valami hülye kérdéssel?” – gondoltam magamban, azzal távoztam.

Fotó: Kovács Attila/MTI