Jól működik a gátőrzés, minket is elkaptak a rendőrök

Ha a Csepel-szigetnél átszakadna a gát, a Duna belefolyna a Ráckevei Dunába, a fölnyomná a sok beletorkolló csatornát és a víz elöntené a Duna-Tisza-közét – magyarázta a gátőr, miközben a rendőrök az adatainkat vették föl. Kipróbáltuk ugyanis, hogy tényleg árgus szemmel figyelnek-e az illetékesek a Duna gátjainál.

Már jó öt hónapja létezik a Cink és még nem tudósítottunk semmi igazán illegálisról – fordult meg a fejemben, miközben R.-t hívtam. R. tévérendező, gitáros, harcsahorgász és egy nagyobb horgászcsónak tulajdonosa, és napok óta terveztük vele, hogy a tetőzés táján végigmegyünk a budapesti Duna-szakaszon, hogy megnézzük, milyen a modern idők legnagyobb árvize a sodorvonal felől nézve. Aztán beütött a hajózási tilalom – emiatt hívtam R.-t – és úgy nézett ki, hogy lőttek a csónakos bevetésnek.

De egy horgászt nem olyan könnyű lelombozni. R. felhívta közös pecás barátunkat, Gurut, aki X.-en, Budapesttól délre, egy Csepel-szigeti településen várta, hogy lemenjen a víz és tovább süllőzhessen. R. tette egy kört a gáton, ahol egy önkéntes azt mondta neki, őzek maradtak az elöntött ártéren és milyen klassz lenne, ha valaki ki tudná menteni őket. Több se kellett: nem nézelődés lesz a program, ami tilos, hanem önkéntes vadmentés, amire direkt megkértek. És X.-nél amúgy is jó széles az ártér, marha nagy az erdő, messze leszünk a rohanó Nagy-Dunától – magyaráztuk magunknak nagy meggyőző erővel, mert az persze mindenkinek világos volt, hogy ez a buli nem lesz teljesen legális. De aki szereti a folyót, annak az árvíz elképesztően vonzó, szinte ellenállhatatlan szexepillel bíró jelenség, hasonlóan ahhoz, amikor a csajodnak a terhességtől egyszer csak óriásira nő a melle.

A helyszín azért is ideálisnak tűnt, mert errefelé magas a gát, plusz senki sem olyan idióta, hogy a hullámtérbe építkezzen, így a rekordárvíz ellenére nyugodt a helyzet.

Az a jó, hogy vidéken nem lehet titokban csinálni semmit. Amikor odaértünk az X. szélső házai után húzódó töltéshez, több kilométeres távolságban csak két néni tartózkodott, de mint utóbb kiderült, jó eséllyel már ők feljelentettek minket. Kétségtelenül meglepő látvány lehetett, ahogy R., miután a mikrobusszal odafarolt a vízhez és lecsörlőzte a trélerről a csónakot, a motor előtti fenékrészen nagy műgonddal elhelyezett egy IKEA márkájú irodai forgószéket. Mire azt mondhattuk volna, hogy "dehát ő így szeret csónakázni", a két néni már el is tűnt. A későbbiek fényében úgy tűnik, a nénik valamiért elutasítják az elérhető áron kínált, hülye nevű tömegbútorokat.

De teljesen az sem zárható ki, hogy Guru terepszínű nadrághoz húzott hegyesorrú rózsaszín gumicsizmája váltotta ki a hatóságok későbbi fellépését.

Négyen vágtunk neki, a motor mögött R., az orrban én, a csónakfenékben pedig Guru és a húga, J. Ennek később még lesz jelentősége!

Olyan svunggal árad a víz német nyelvterületről, hogy bár a Nagy-Duna vonala tőlünk légvonalban kilométernyire volt, a víz közvetlenül a gát mellett is egész erősen áramlott. Az árvz elején sokáig egészen átlátszó volt a Duna, a hétvégére azonban úgy bezavarosodott, mint valami meszes sárlé. És hihetelenül lehült, 18 fok tájáról 12-re. Így kapásból dugába dőlt az a tervünk, hogy óriás halcsordákat figyeljünk meg kint az erdőben.

Előbb a gáttal párhuzamosan haladtunk, aztán megtaláltuk a folyóhoz kivezető egyik ösvényt, ami olyan alakban tekergett, mint az a végtelenül idegesítő gyerekjáték, amelyiknél a vastag dróton kell huzogatni a gyűrűt úgy, hogy hozzá ne érjen, mert akkor sípol, kapunk egy hibapontot, a csajunk meg ráadásnak jól leszúr, hogy gyerekek előtt nem lehet így beszélni. Egy biztos: annak, aki szeret sárban hemperegni, az ár visszahúzódása utáni hetek a paradicsomot fogják jelenteni.

Az ártér maga így, az árvíz sokadik napján igen szép volt, de nem túl változatos. A kisebb-nagyobb vadak mostanra vagy megfulladtak vagy elmenekültek, a halak pedig a jeges ár miatt alig mutatkoztak. A fákra felmenekülő férgeket és bogarakat már megette valaki. Cserébe csend volt, csak a madarak ünnepelték az emlősök, a kétéltűek, a hüllők és a férgek-bogarak felett aratott kiütéses győzelmüket. Az még hozzá tudott volna adni a hangulathoz, ha trágár nótákkal ünnepelnek, de csak csiviteltek, mintha órabérben csinálnák. A legjobb az volt, amikor kikötöttünk egy fához, egyszer pedig egy fülkéig elárasztott magasleshez, és csak bámultuk a vízben álló erdőt, és figyeltük, hogyan áramlik a tejszínű víz.

Megmenthető vadat hála istennek persze egyet sem láttunk.

Másfél órát lehettünk kint, aztán elindultunk visszafelé. Benne volt a pakliban, hogy kiszúrtak, láttunk is embereket plusz egy pick upot a gáton, így bekötöttünk egy fasor mögé, a takarásba, hogy szusszanjunk egyet, míg lenyugszik a helyzet, aztán menjünk kisólyázni. Azon hülyéskedtünk, hogy biztosan mindenki minket figyel. Ekkor telefonált Guru anyukája, hogy ott vannak náluk a rendőrök a hétvégi házban, és hogy mit műveltünk. A mama átadta a telefont az egyik rendőrnek, így derült ki, hogy a hajófenékben ülő utasok miatt a távolból úgy látták, hogy két kisgyerekkel megyünk neki, és hogy amikor nem voltunk bent az erdő mélyén, végig figyeltek minket.

Elindultunk a sólyázóhely felé, ahol egy tucatnyi komor férfi várt a gát koronáján. Két rendőr, gátőrök és önkéntesek. Elég zordul néztek, még egy jó ruha is kinézett a távolból. De olyan jól adtuk a négy őzkedvelő idiótát, hogy szerintem megesett rajtunk a szívük. Meg persze azt is látták, hogy nem orvvadásztunk vagy -horgásztunk és a gátat sem akartuk átszakítani.

Míg a rendőrök az adatainkat egyeztették, elbeszélgettem a vízügyesekkel. Az egyikük elmesélte, hogy egy észak-csepeli gátszakadás esetén a Duna hogyan folyna bele a Ráckevei holtágba, aztán a rengeteg, alig védett öntözőcsatornán keresztül a hogyan öntené el a Duna-Tisza közét. Nagyszerű horrorforgatókönyv volt, úgy elábrándoztunk rajta, hogy hirtelen vége is lett az intézkedésnek, megkaptuk a 25 ezer forint bírságot az árvízi szabálysértésért és mindenki elsöpört, a lelkünkre kötve, hogy vissza ne menjünk.

Alig maradtunk magunkra, középkorú pár érkezett egy hatalmas, csokoládészínű német vizslával. Pár percig futtatták, aztán mentek volna tovább, de a kutyának nem volt elég ennyi szaladgálás. Nem akart hazamenni, ezért amikor rászóltak, hogy nyomás, fogta magát, a hátára feküdt a földön, és pont olyan mozdulattal kezdett hengergőzni, mint egy durva sérülést bekamuzó középpályás.

Kinevettük magunkat, aztán kihúztuk a hajót és elsöpörtünk haza, azzal a remek érzéssel, hogy a gátakra legalább tényleg odafigyelnek.