Áprilisban elkezdtem járni az orosz izomemberek és Schobert Norbert kedvenc szórakozására, azaz kettlebell-edzésre. Hosszú és őszinte cikk arról, hogy milyen ezt tohonya emberként csinálni.
“Ha húsz centiről rádesik a súly, akkor ottmaradsz.” Egy hónapja jártam kettlebell-edzésre amikor az edző a szemünkbe mondta, hogy itt mi most akár meg is halhatunk. Úgy éreztem magam, mint amikor először életemben keménydrogokkal kínáltak vagy amikor csúcsforgalomban átmentem egyszer tilosban a Rákóczi úton. Azzal a különbséggel, hogy itt éppen egy tizenhat kilós súlyt kellett fekve kinyomnom. Ami már úgy is nevetséges feladatnak tűnik, ha nem lóbálod előtte kétszázszor.
A kettlebell nem edzés, hanem életstílus, ez mondjuk reklámszövegnek tökéletes, bár szerintem furcsa ízesítésű csipszeket enni és megcsinálni minden mellékküldetést a Skyrimban is egy életstílus. A Skyrim később még fontos lesz a történetben. Mivel ilyen hülye hasonlatokat írok, mindenkinek nyilvánvaló lehet, hogy a kettlebell nekem olyan, mintha hirtelen az összes ebédemet lecserélném gőzölt bulátára. Sokk a szervezetnek. Utoljára akkor vettem részt intézményesített, irányított testmozgásban, amikor még szűz voltam. És hiába volt tök jó dili úszni és kajakozni is, azért mindkettő szó szerint olyan volt, hogy vízre tettek minket és menni kellett, mert vagy megfullad az ember vagy beborul, a szégyenfaktora pedig mindkettőnek pont ugyanakkora volt. Egyszer viszont sikerült parancsra beborulnom a Szalki-öbölben, bár a parancsról csak később sikerült tudomást szereznem. Vissza a kettlebellhez.
A kettlebell vagy girja (or.) egy hagyományos orosz öntöttvas súly, úgy néz ki, mint egy füles ágyúgolyó. Az 1986-os Szovjet Súlyemelő Évkönyv megfogalmazása szerint „nehéz lenne még egy olyan sportot találni, ami olyan mélyen gyökerezik népünk történelmében, mint a kettlebell-sport”. A kettlebell annyira népszerű volt a cári Oroszországban, hogy minden erőművészt vagy súlyemelőt girjeviknek neveztek, azaz „kettlebellesnek”. „Nincs még egy olyan sportág, amely olyan jól fejlesztené az izomerőt és a testet, mint a kettlebell-sport” – írta Ludvig Csaplinszkij a Hercules c. orosz folyóirat egy 1913-as számában. A szovjet időkben olyan súlyemelő-legendák kezdték olimpiai karrierjüket a kettlebellel, mint Vlaszov, Zsabotyinszkij és Alekszejev. Jurij Vlaszov, aki legyőzte a nagy Paul Andersont, egyszer félbeszakította egy nyugati újságírónak adott interjúját, hogy egy dupla kettlebell nyomást csináljon. – kettlebell.hu
Áprilisban kezdtem el kezdő kettlebell-edzésre járni.
A kettlebell egy ágyúgolyó füllel, egy vasretikül, aminek a belsejében egyesek szerint egy fekete lyukat tettek. Elkapni a fogóját és megemelni varázslatos érzés, mintha a legkisebb, de ólomsapkákkal megtömött kalaptartót húzna maga felé az ember. A gond az, hogy erre két hetet várni kellett. Mert előtte meg kellett tanulni helyesen guggolni.
Tíz év testnevelés-óra nélkül elszoktatja az embert a szégyentől és a nyilvános megaláztatástól. Ezért amikor az edző azt kéri, hogy legyen szíves mindenki guggoljon tizet, akkor még nem sejtek semmi rosszat. Amikor kihív az egész csapat elé, hogy ismételjem meg, akkor feltörnek a régi emlékek. Pár béna guggolás után kiderül, hogy minden, amit arról tudtam, hogy behajlítom a térdem és próbálok leülni a földre anélkül, hogy érinteném azt, az rossz. Civilizációs guggolásom van. A civilizációs guggolás azt jelenti, az ember teste a legegyszerűbb módját választja annak, hogy elérje a tízezrest az utcán, azaz meghajlik a derék, behajolnak a térdek, a talpadnak meg csak az eleje érinti a talajt. Próbálj most úgy guggolni, hogy nem ezt csinálod. Ez olyan, mintha hirtelen a másik kézzel kellene maszturbálnod. Fura, nem megy, inog az egész, a vége meg úgyis az lesz, hogy kidőlsz. Ahogy én is. Guggolni nehéz.
Szerencsére nem a kőre dőlök el, hanem a tatamira, amit annak ellenére így hívnak, hogy egy kirakósszerűen összerakott műanyag szőnyeg és nem egy padló Japánban. A műanyagszőnyeget két rétegben rakták, a felső rétegen fura foltok látszanak. Amikor mi végzünk, akkor olyan, mintha Rorschach-teszteket akartunk volna izzadtságból kirakni. Az újlipótvárosi edzőterem félig a föld alatt van és sokkal hosszabb, mint szélesebb. Ez azért is van, hogy kényelmesen el tudjuk férni egymás mellett sokan, és ha esetleg lóbálás közben elfáradnánk, akkor ne a másikat találjuk el egy ágyúgolyóval. Két hét után már a frissen nyílt teremben is van egy olyan sérülés a falon, amit leginkább tekebalesetnek hívnék, a fal szegélyéből hiányzik egy fél kiflinyi darab, mert előző nap valaki elfáradt és elejtette a golyóját. Néha kinyitjuk az ablakot. Néha zsíroskenyér-szag jön be az ablakon.
forrás: Facebook
Az edző egy olyan nagyjából velem egykorú srác, nálam alacsonyabb, de az izmai olyanok, mintha kötélfonásokat lamináltak volna és aztán ezekre bőrt gyúrtak volna. Kopasz, mindig rövidnadrágban van. Az a típusú arc, aki azért növeszt körszakállat, hogy komolyabban vegyék az arcát. Ez sikerült is neki, amikor később azzal fenyeget minket, hogy ha nem mosolygunk egy gyakorlat közben, miközben éppen próbáljuk kinyomni a tizenakárhány kilót, akkor kezdhetjük újra. Én ott úgy mosolyogtam, mint akinek először mutatnak kismacskát.
Az edzőnek megvolt az a trükkje, hogy a gyakorlatoknál nem ő számol, hanem a csoport egyik tagjának kell. Mindenki gyorsabban számol nálam.
Két hétig nem nyúlunk a golyóhoz, azok ott pihennek a terem végében. Még akkor is meg akarnám fogni őket, amikor tudom, hogy valószínűleg beleszakadnék. A golyók vörösre vannak festve, a fogantyújuk vége olyan, mintha megrágta volna őket a vasfogú gonosz a Moonrakerből. De két hétig még otthagyjuk őket érintetlenül és olyan dolgokat végzünk, amik egy olyan tohonya embernek, mint én, felérnek egy kőhátizsákos maratonfutással.
Nagyszerűsége éppen egyszerűségében rejlik, aki valaha próbálta már tudja, hogy az egyik legjobb eszköz és módszer az állóképesség és az erő növelésére. Fontos azonban megérteni, hogy a Kettlebell nem más mint egy eszköz, amely mögött egy korszerű és tudományosan felépített rendszer áll, az RKC. Az RKC filozófiája szerint a Kettlebell edzés a következőkhöz segíti használóját: egészség, kiváló fizikai képességek, jó kinézet. Sajnos manapság a sorrend felborult, és az elsődleges az izmos testalkat lett. Ez a Kettlebell edzés természetes hozadéka és nem elsőrendű célja. – kettlebell.hu
Megtudom, hogy a plankolás az nem egy hülye mém neve, hanem egy olyan roppant kényelmetlen helyzet, amikor az alkarodon fekszel a földön. A térded nem ér le, lábad egyenes, fenék feszes, szívod be a köldököt, próbálod egymás felé húzni a könyököd és a lábujjaidat és közben addig nézed a padló mintázatát, amíg az egész arra a színtévesztést vizsgáló nagykönyv ábráira hasonlít, csak az egészből nem egy H-betű rajzolódik ki, hanem egy pulzáló kavalkád. Plankolás közben megérti az ember, hogy mitől vannak a fura foltok a tatamin. Száz százalék, hogy valaki egyszer már befosott közben az erőlködéstől.
A plank az egyik legszenyóbb dolog, amit tehetek a szervezetemmel, mégis baromi könnyen hozzászokok. Hetekkel később a plank majdnem lazulás, valami, ami közben nem kell végre azt a szart lóbálni, amitől nem akar kiroppanni a karom a helyéről és nem érzem a derekamat úgy, mintha egy szottyos törölköző lenne a gerincem köré csavarva.
Tudom, hogy össze vissza ugrálok az időben, úgyhogy innentől próbálom nyílegyenes kronológiai sorrendben.
Amikor először megmarkolom a golyót, akkor meglepődok, hogy milyen hideg és milyen könnyen ki fog csúszni a kezemből. Fogantyúja van, de azon semmi, ami megkönnyíthetné a markolást. Az edző protipje az, hogy ha érzed, hogy csúszik, akkor még erősebben kell fogni. Megtanuljuk a deadliftet: két kézzel fogjuk a súlyt a lábunk között, próbálunk nem civilizációs módon guggolni, odaérintjük az alját a talajhoz, majd hirtelen kiegyenesedünk. Megtanuljuk a szvinget: kétkézzel lóbáljuk a lábunk között, lefele segítünk neki, felfele a csípőnket megfeszítve engedjük felfele. Jön az egykezes szving. Jön a váltószving. Jön a török.
A töröknél éreztem, hogy ez nem csak testedzés, hanem transzcendens élmény. A mozdulatsor magzatpózban kezdődik és úgy végződik, hogy biztos lábakon állsz és magasan felemeled a súlyt. Amikor az edző bemutatta, akkor olyan volt, mintha valaki a legkevésbé hatékony mozdulatokkal akart volna brékelni egy görögdinnyével a kezében, megtanulni az egészet pedig legalább három hétbe telt. De az érzés, hogy ott fekszel a földön mint egy kiszolgáltatott állat és a végén emberként legyőzöd azt a rohadt, szemét, utolsó vasdarabot, azt úgy hívják a görög drámákban, hogy katarzis, de jó ide az orgazmus is. Már hogyha az ember minden egyes orgazmus közben izzad, remeg és úgy érzi, hogy oké, ennyi elég volt, megyek haza. A török ráadásul egy olyan szemét gyakorlat, hogy nem lehet elviccelni. Meg kell jegyezni, hogy pontosan hova és merre teszed a kezed, mikor hajlítod be a lábad, mikor feszítesz. Az utca embere biztos nem csinál olyat hétköznap, ami miatt egyszerre kell tudatosan visszatennie a vállát a tokjába, félig felemelnie a csípőjét, feszítenie a farpofáit és arra az elhatározásra jutni, hogy ő most az egész testével megemel egy kurva nehéz dolgot.
Az ilyen erőlködéseknek meglett a hatásuk. Nem kaptam sokkot egy lépcsőzéstől. Most tényleg minden túlzás nélkül a combom olyan lett mint egy dór oszlop. Ha feszítettem, éreztem a hasizmomat. Nem támaszkodtam, amikor lehajoltam a dolgokért, hanem egyenes volt a hátam, és a lábfejemmel egy vonalban hajlítottam a térdem. Már láttam magam előtt a jövőt, ahogy évekig kettlebellezek, olyan erőteljes csípőm lesz, mint egy T-800 exoskeletonnak, nevetve fogok cementeszsákokat pakolászni a jövőbeli családi házam építkezésén, két kis lurkóm lesz, tisztes feleségem, én pedig szabadidőmben nem a Skyrim előtt fogok ülni, hanem öntöttvas golyókkal fogok zsonglőrködni a garázsban.
De az a rohadt Skyrim.
Egyik edzés után, amikor nem fáradtam annyira el, hogy már a villamosról leszállva remegjen az egész testem, leültem a kanapéra és elindultam Ustengravba megkeresni Jürgen Windcaller legendás kürtjét. Egész jól ment (kétéves videojáték spoiler: a kürt nincs az ustengravi romok között), amikor fel akartam állni egy pohár szódáért.
Emlékeztek a jelenetre a Szellemirtókból, amikor Sigourney Weaver leül otthon a fotelba és abból hirtelen kijön egy csomó szörnykéz, amik nem hagyják őt menekülni? Így éreztem magam én is, csak az egyik szőrös kéz belebokszolt az oldalamba, a másik nem hagyta, hogy egy picit is megmozduljak az egyik lábammal, a harmadik – magam sem értem, hogy hogyan – a plafon felől nyomta lefele a fejem, én körülbelül olyan pozícióban maradtam, mint egy tini nindzsa teknőc, akit hanyattvágtak és próbál felkelni. Beszélni nem tudtam, csak az hagyta el a számat, ahogy Orosz Péter szerint ejteni kell a phở leves nevét.
fhvÁaoOááA.
Négy nap fekvés. Lemértem, egyszer másfél percig tartott, amíg képes voltam felállni az ágyból. Egyszer oldalról nekimentem a fürdőszoba kilincsének és lassított felvételben összerogytam, mint egy leeresztett szexbaba.
Egy hétig úgy éreztem, hogy nemhogy kettlebellezni nem fogok soha többet életemben, hanem egészségesen közlekedni. A lelkiállapotomról nem is beszélve, tudjátok milyen érzés csoszogva, Alvin Straight-járással megérkezni az irodába, ahol Szily László nézi minden mozdulatod? Ott is legszívesebben összerogytam volna, átcsúsztam volna a parkettán, le a földszintig, onnan a csatornába, átszivárogtam volna a rozsdás csöveken, át a földben, a földtani rétegeket, át a bolygó középpontján és valahol kijöttem volna a Csendes-óceánon, minthogy lássam a főszerkesztőmet felhúzós majomként (igen, Szily László képes egészen majomszerű lenni!) tapsolni és rajtam huhogni.
Egy hét múlva tudtam úgy járni, hogy nem húztam a lábam.
Két hét múlva lementem a Balatonra egy délelőttre. 10 perc úszás után hirtelen megint olyan mozgáskultúrám lett, mint nagyapámnak.
És most itt vagyok, egy hónapja kettlebell nélkül. Hiányzik. Hiányzik, mert akármennyire debil dolog lehet ezt kívülről nézni – szerencsére az edzőteremben nincsenek tükrök -, 40 percig intenzíven edzeni csodálatos érzés, még akkor is, ha agyonvert gumiembernek érzed magad utána. A heti két alkalom adott ritmust és rendszert a hetemnek, igaz, a ritmus nagyrészt az volt, hogy hétfő-edzés-izomláz-edzés-halál-halál-izomláz. Az öltözőben mindenki arról mesélt, hogy amióta elkezdte csinálni, nem húz a lába, nem nyom a térde, nem fáj a dereka.
Az én örökölt lumbágómat meg sikerült kihoznia. Kösz, Orbán.
RIP Kettlebell Dávid.
fotó: Shutterstock