​Ki kicsoda Kijevben, és mi lesz ennek a vége?

És mi micsoda? Az utóbbi hetekben néha magam sem értem, de most mégis megpróbálom megmagyarázni röviden. Előre mondom: ebben a forradalomban senki sem fog nyerni.

A magyar és a nyugati sajtó – számomra meglepő módon – még mindig úgy néz arra, ami Kijevben és más ukrán nagyvárosokban történik, mintha européer demokraták küzdenének putyinista gazemberekkel a szabadságért. Ez egyszerűen nem igaz. Pontosabban, novemberben talán még így volt, de azóta annyit változott a helyzet, hogy az anyja sem ismerne rágyermekeire. Már a 2004-es narancsos forradalom és a mostani események között is óriási a különbség, pedig ha eredményessége felől nézzük, előbbiről is kiderült: csak annyi történt, hogy a milliomosok sarokba szorították a milliárdosokat, és ennek hála részleges elitcserét hajtottak végre. De az emberek, akik kimentek az utcára, azokban a hetekben még úgy érezhették, valami fontosat visznek véghez, a többségük eltökélt volt, lelkes és tiszta. Így is volt, azok is voltak. Akkor.

Ukrajnát gyakorlatilag oligarchák irányítják, a kezdetek, a kilencvenes évek eleje óta. Abban az országban minden a hatalom – a gazdasági hatalom – megszerzéséről és megtartásáról szól. Viktor Janukovics államfő és a Régiók Pártja semmivel sem több, mint a gazdasági hatalom megtartásának eszköze. Van mit óvni: Ukrajna leggazdagabbjai akkora vagyonokat szedtek össze, amekkorákat magyar ésszel fel sem lehet érni. Oké, a Sahtar Donyeck még mindig nem Chelsea, de azért stadionját, eredményességét, lehetőségeit tekintve mégis közelebb áll Roman Abramovics klubjához, mint a Videotonhoz.

Janukovicsnak és a Régiók Pártjának nincsenek eszméi, semmit sem gondolnak a világról, nem nácik, nem demokraták, nem kommunisták, nem liberálisok, sőt még csak nem is igazán oroszbarátok. Méghozzá azért nem, mert csak a pénzről gondolnak valamit. A pénz mérete relatív. Az ukrán szemétdomb kisebb, mint az orosz, könnyebb felkapaszkodni a tetejére, kevesebben pályáznak erre. Miért akarna valaki közepesen menő oligarcha lenni Oroszországban, ha első számú oligarcha lehet Ukrajnában? Az ország függetlenségének éppen ez volt a záloga az utóbbi években.

Azonban a jelek szerint hosszú távon nem lehet kormányozni egy ekkora államot úgy, hogy semmiről sem gondolunk semmit, csak hagyjuk, hogy akiknek sok van, azoknak még több legyen. Pláne akkor, ha pang a gazdaság, és kifogyóban vannak a források. Igazából nem egyértelmű – vagy csak én nem látom tisztán -, hogy Janukovicsék egyáltalán komolyan gondolták-e a közeledést Európához. Az biztos, hogy a visszatáncolás következményeivel senki sem számolt. A hatalomban egy lélek sem volt, akinek eszébe jutott volna, hogy megvadulhatnak az emberek. Az elmúlt szűk tíz év azt tette valószínűvé, hogy nem tesznek semmit, mert mindenki kiábrándult attól, hogy most is azok vannak, voltak helyzetben, akiket a narancsos buliban elkergettek. Aztán mindenki meghökkenésére az uniós társulási szerződés alá nem írása utolsó csepp lett a pohárban, amiről senki sem sejtette, hogy ennyire tele van.

Innentől kezdve mindenki hibázott. Nemcsak a hatalom, az ellenzék is. Senkinek sem tűnt fel, hogy baj van. A hatalom erőből akarta megoldani – ez előtte mindig sikerült -, de egyszer sem volt elég bátor vagy cinikus annyi erőt beletenni, amennyi elég lett volna. És főként nem volt elég bátor és okos ahhoz, hogy politikai kompromisszumot találjon és javasoljon akkor, amikor még lett volna sansz a békés rendezésre. A hivatalos ellenzéknek pedig – ide Vitalij Klicsko Udarját, Arszenyij Jacenyuk Batykivscsináját és Oleh Tyahnibok Szvobodáját soroljuk – talán máig sem esett le, hogy nem kontrollálnak ők már semmit. Az utca elszabadult.

A rendfenntartók brutalitása természetesen nem magyarázható. Az már a Majdan első, november végi szétverésekor sem volt magyarázható, ilyen nincs. Ami az utóbbi másfél napban történt Kijevben, arra végképp nincs mentség. Százezrek mozdultak meg ismét, városok tucatjaiban. Hogy mit akarnak? Előrehozott választásokat? Alkotmánymódosítást? Nem igazán tudják ők maguk sem. Csak annyit tudnak, hogy elegük van. Mindenből és mindenkiből.

Mindeközben kettészakadhat az ország. Igény, az volna rá, egyetlen pillantás is elég vetni ehhez a választási térképekre. Fogalmam sincs, hogy ez lesz-e, csak azt látom, hogy az esély rá napról napra nő. Meg azt is, hogy szolidan, szelíden, áldozatok nélkül levezényelni egy ilyet nem lehet. A Szovjetunió szétszedése vagy cseh-szlovák elválás nagyon régen volt, másmilyen történelmi konstellációk között.

Addig is jobb, ha tudjátok: Ukrajnában nagyon kevesen akarnak Európát. Klicsko biztosan, de a többiek pozícióival kapcsolatban jogosan merülnek fel komoly kételyek. A Jobbik-szinten nacionalista Szvoboda egy dolog, a Batykivscsina egy másik. Az a korszak sem a toleranciáról és az európai sztenderdek feltétlen tiszteletéről szólt, amikor Julija Timosenko volt a miniszterelnök. És akkor a rengeteg, korábban senki által sem ismert, a mélyből a pöcegödör felszínére keveredett ultranacionalista és szó szerint – akár nevében is – fasiszta szervezetről még szót sem szóltunk. Minden nap, ami zavargásokkal telik, őket erősíti.

Ördögöt falra festeni, a kelleténél messzebbre előre szaladni butaság, de nem megy ki a fejemből: egy önálló, vérben születő Nyugat-Ukrajna rövid távon minden lehetne, csak Európa nem. Sokkal inkább Koszovo vagy Bosznia. Ez most egy olyan forradalom, aminek biztosan nem lesz jó vége. Mert nem lehet. Akkor sem, ha nyer, akkor sem, ha elbukik. Akárhogy fogalmazom, drámázós lesz a hangütésem: úgy drukkoljatok a maszkos srácoknak, hogy a forradalom vége sok tízezer menekült lehet a magyar határon.

Képek: Brendan Hoffman/Getty Images