Kicsi és jelentéktelen

A keményen dolgozó kisemberek és a Simicska–Orbán-balhé ugyanoda futnak ki. Semmi sem nagyszabású a magyar politikában, hanem kisszerű és ostoba minden, ez a szomorú igazság.

–––––

Amikor szűk két évvel ezelőtt a korábbinál jóval intenzívebben kezdett sündörögni a politika az Origo környékén – én voltam akkor az újság főszekesztője –, először megdöbbentem és meg is ijedtem. A kezdeti hökkenés után azonban volt egy időszak, amikor úgy éreztem, nincs ezzel nagy gond. Hogy a politika be akar folyásolni, az annyit jelent, hogy fontosak vagyunk. Márpedig ha fontosak vagyunk, akkor erősnek kell lennünk és úgy is kell viselkednünk, okosnak, keménynek kell mutatnunk magunkat. Úgy éreztem ekkor, hogy valami komoly és jelentős dologban lehetek szereplő, és csak az a kérdés, hogy képes leszek-e megfelelni, na nem valami magasztos ideáknak, hanem a saját elvárásaimnak. Hogy ez egy ilyen igazi dolog, lehet majd taktikázni és stratégiázni, én meg komoly srác leszek.

Így elment valamennyi idő, és bár remélem, hogy egyetlen pillanat sem volt, ami miatt le kellene horgasztanom a fejemet utólag – a szerkesztőséget épségben és utódomtól semmit sem eltitkolva adtam át neki ősszel –, de csakhamar rá kellett jönnöm, nincs az egészben hősi romantika és nagyszabásúság. Egy gramm sem. Nem az izmok és az agy, hanem az idegek játsszák a meccset, a szabályok nem világosak, és nemhogy nyerni, ikszelni is képtelenség.

–––––

A habonyizmus természetéről beszélgettünk pár napja egy jó ismerősömmel. Pontosan fogalmazott: azt mondta, a fideszes üzenetpolitika éppen úgy változott, mint a televíziós vetélkedők. Amelyekben egy-két évtizeddel ezelőtt még rendre azok nyertek, akik okosabbak voltak másoknál – akik szintén okosak voltak, de picit kevésbé, mint a győztesek – és a nézőknél, és a nézők örültek ennek. Ma viszont az ostobaság, a sötétség hozza a diadalt. Bárki benne lehet a dobozban, bárki sikeres lehet, nem kell felnézni a sztárokra, elég, ha olyanok, mint a keményen tévéző kisemberek. Ha úgy érezzük, ezek a srácok közülünk valók, az is jó, ha úgy érezzük, hogy hülyék, mint a segg, és le is lehet néznünk őket, az pláne jó.

Hogy az emberek az egyszerű, ráadásul a keményen sulykolt üzeneteket szeretik, az nem fideszes találmány. Horn Gyula is tudta ezt remekül, annyi különbséggel, hogy neki még nem amerikai politikatechnológusok hozták a módszert, ő ösztönösen beszélte a nyelvet. Orbán Viktornak ezzel szemben meg kellett tanulnia – de Orbán Viktor minden merevsége ellenére könnyen tanul. Már az első ciklusban is próbálkozott ezzel, és bár akkor még a polgári magyarországozással tényleg felvetítettek a falra valami ideát is, ami nemcsak zsigerileg, intellektuálisan is értelmezhető volt, később – a 2002-es bukás után – jöhetett a puszta matematika. Mi az, amivel az emberek többségét meg lehet fogni? – ennyi maradt.

Erre épült a 2006-os elkúrt kampány – rosszabbul élünk, mint négy éve, harsogták négy év osztogatás-semmittevés után, azóta sem értem, mire számítottak, csoda, hogy Habony túlélte ezt –, majd amikor 2010-ben ölükbe hullott a győzelem, a kétharmad és vele minden lehetőség, belecsaptak keményen. Az orbáni–habonyi politika ideológiája is a végletekig egyszerűsödött a NER-rel és a tartozékaival, de ennél – és mindennél – fontosabb volt a rezsicsökkentés. A csodaszó, aminél jobban semmi sem hatott 1990 óta.

A demokrácia nem intellektuális műfaj, ezt jó tudni. Pontosabban: aggódni érte és számon tartani a kaszabolását értelmiségi vircsaft, de a demokrácia működésének nincs köze az elitek preferenciáihoz és vágyaihoz. Ezért üti a rezsicsökkentés a demokratikus deficitet. Mivel azonban minden topik kopik, időről időre szükség van újakra. Mivel azonban az ingerküszöbök állása változik, a primitív üzenetek kizárólag még primitívebbekkel válthatók fel eredményesen. Ez már nem egyszerű feladat, ha egyszer elmentünk a falig. Úgyhogy hogy lehet-e primitívebb bármi, mint a rezsicsökkentés, az nagy-nagy kérdés. Alapvető kételyeim vannak.

A keményen dolgozó kisemberekkel kapcsolatban is, nyilván.

Ám az biztos, hogy miután a nyugdíjasokat két ciklus alatt ellopták a szociktól – igaz, örökkön örökkére senkit sem lehet megszerezni, ez Veszprémben is látszott –, a fiataloknak meg belátható időn belül semmit sem lesznek képesek mondani, muszáj ráugrani a melósokra. Nehogy a Jobbiknál kössenek ki a végén. Mert a Jobbik – szemben azzal, amit korábban gondoltam róla – mégis veszélyes. Nem azért, mert a magyar emberek – ha keményen dolgozó kicsik, ha nem – nagy arányban lennének fogékonyak az ideológiájára. Inkább azért, mert mikor eléggé elegük lesz valakiből – ez gyakran előfordul, tudjuk a közelmúlt történelméből –, akkor arra szavaznak, akiben látnak erőt, hogy elküldjék a megunt-meggyűlölt arcokat.

–––––

Simicska Lajos vállalkozó a politikáról gondolkodó közönség szemében – oldalaktól függetlenül – mindig óriásnak tűnt a horizonton. Azt hitték róla, hogy nagyon gazdag, nagyon ravasz, nagyon kemény, nagyon okos. Utóbbit a Miniszterelnök Úr is mondta régebben, mikor még barátok voltak. Igaz ugyan, hogy az első Orbán-ciklusban – emlékeztek: mennie kellett az APEH éléről – is voltak furcsa megnyilvánulásai, az úristen irgalmazzon nektek c. üzenettel bezárólag, de azt az extra módon röhejes pillanatot valahogy mindenki elfelejtette.

Azért, mert Simicska Lajostól félni akartak a magyar emberek – jobbosok, balosok egyaránt –, így akkorára növesztették saját szemükben, hogy a feje majd eltűnt a felhők közt. Ám nemrég kitört ez a balhé, lőttek a leghíresebb férfibarátságnak, és az oligarcha kijött a fényre. Ahol alig egy-két óra alatt kiderült, hogy az óriás apró. Hogy ugyanolyan szerencsétlen balfék, mint a vadnyugati hős, tudjátok, aki bemegy a kocsmába, és megkérdi, ki festette kékre a lovát. Oké, tudom, nincs még lejátszva ez a meccs, de igazából nem is erre akartam kilyukadni.

Hanem arra, hogy az ország fő konfliktusa hogyan zajlik. A kocsmai dulakodások szintje ez, vagy ha úgy tetszik, az internetes trollháborúké. Hol a súly, a kraft, a dráma? Komédia van.

–––––

Két hírem van, egy szomorú és egy vidám. A szomorú hírem az – remélem, látszik a logika abban, ahogy eljutottam idáig –, hogy itt minden kicsi. Nemcsak a keményen dolgozó kisemberek kicsik – ők keményen dolgoznak, az legalább valami –, hanem: Simicska Lajos kicsi, Orbán Viktor kicsi, Habony Árpád és Várhegyi Attila kicsi. A magyar óriások kicsik. Nincsenek nagy eszméik, nagy vízióik, nagy dobásaik, a csatákat nem gigászok, nem hősök vívják, egy gramm romantika sincs az egészben. Na igen, a végén sajnos nem lehet nem oda jutni, hogy ha így is ők vezetik az országunkat, akkor mi sem lehetünk valami nagyok.

Ennél még kellemetlenebb, hogy perspektíva sem nagyon van. Nézzetek körül az ellenzéki padsorokban, vessetek egy pillantást az utcai politika hőseire. Jó-jó, inkább ne vessetek.

Pedig mennyire nem mindegy, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember.

–––––

De azt mondtam, hogy vidám hírem is van. Az meg ez: ha semmi sem nagy és semmi nem is lesz nagy, akkor majré sincs. Hát mitől? Oké, a fogorvos félelmetes, meg még a halál is, de a többi le van tojva. Vigasznak sovány ez így? Én nem tudom, majd ti megmondjátok, ha akarjátok.

[gif: Boros András/Cink]