Ez neked laptop? Egy éve kaptam meg a csúcskategóriás munkaeszközt, lekoptak a kulcsbetűk a billentyűzetről. Kinek áll ez érdekében? Nem reszeltem, csak vertem!
Ez neked laptop? Egy éve kaptam meg a csúcskategóriás munkaeszközt, lekoptak a kulcsbetűk a billentyűzetről. Kinek áll ez érdekében? Nem reszeltem, csak vertem!
Először azt hittem, szinte tökéletes munkaeszközt kaptam a kezembe a Macbook Air-rel. Úgy hasított rajta az Andry Birds Star Wars, hogy az androidos telefonom bánatában belassult, mint Harrach Péter a pápa kegyetlen argentin spanglijáról. A PC-ről való átállás sem bizonyult annak a rettenetnek, mint képzeltem és a barátaim feltételezésével szemben buzibb se lettem, mint voltam előtte.
Viszont veszettül élveztem, hogy nem kell kikapcsolni és soha nem kell semmit elmentenem, nem is beszélve a tökéletes felbontásban, kontrasztosan kilőhető lézerezős madárról. Már-már kezdett kialakulni bennem az a handrásoid meggyőződés, hogy a Macbook mégsem aránytalanul drága, hiszen ha egyszer ilyen klassz rajta dolgozni és sosincs semmi baja, akkor párszázezer plusz nem számít főleg, ha nem én fizetem.
Aztán észrevettem, hogy valami furcsa van vele. A klaviatúra nem úgy néz ki, mint régen. Hoppá, lekoptak a betűk. Na nem mind, de az N nagyrészt, az L annyira, hogy szomszédja, a szintén csúnyán megsérült K sem ismerne rá, a vessző fölötti kacsacsőr meg szinte teljesen leradírozódott.
Mindez egy bő év alatt, és pusztán attól, hogy állandóan írok a géppel. Oké, két ujjal írok, szenvedélyesen, úgy verem, mint egy beszipdezett Philip Roth vagy egy szalonspicces Szép Ernő, aki selyemharisnyát látott, de akkor is az a helyzet, hogy a Glóbusz laptopipari csúcsterméke nem bírta a legegyszerűbb, profiljába illő alapkiképzést, a gépírást.
Nem is baj, ahogy szép sorban eltűnnek betűk, talán megtanulok vakon gépelni, és akkor nem fog állandóan sajogni a két mutatóujjam. Kösz, Apple!