A ‘71 című brit filmmel indult a Titanic Filmfesztivál, és ha bírod a feszkót, ne hagyd ki te sem.
A ‘71 című brit filmmel indult a Titanic Filmfesztivál, és ha bírod a feszkót, ne hagyd ki te sem.
Bár az északír konfliktus (angolul sokkal jobb az elnevezése: The Troubles) évtizedeken át dominálta a híreket, és traumatikus élmény lehetett több generáció számára is, kicsit mégis meglepődtem azon, hogy a közelmúlt európai polgárháborúihoz és etnikai konfliktusaihoz képest eltörpül a halálos áldozatok száma.
Csak Srebrenicánál majdnem háromszor annyian haltak meg néhány nap alatt, mint amennyi áldozatot 30 év alatt követelt a válság Észak-Írországban összesen: 3500-an. Mégsincs értelme a relativizálásnak, mert tanulságos történet ez arról, hogy a legnyugatabbra is elfajulhat ennyire egy sima etnikai konfliktus, pláne, ha ilyen rosszul kezelik.
A brit és ír filmesek számára elég komoly inspirációt jelentett a téma, készült már sok jó film a tárgyban, és most csatlakozott hozzájuk egy újabb. A ’71-et tavaly ősszel mutatták be Nagy-Britanniában, és tegnap a Titanic nyitófilmjeként az Uránia is levetítette.
A francia születésű, de gyerekkora óta Angliában élő Yann Demange-nak ez az első mozifilmje (eddig tévéfilmeket rendezett), a főszereplő, Jack O’Connell (a Skinsből) pedig elég nagy sztár ahhoz, hogy már csak emiatt is érdeklődést keltsen a mű, és tényleg viszi is a hátán, de azért ő csak egy az alkotóelemek közül.
Azt nem mondom, hogy túl sokat foglalkozik az északír konfliktus hátterével, pszichológiájával, pláne okaival, néha inkább tűnik sima konspirációs thrillernek, de ettől még finomkodás nélkül próbálja ábrázolni a válság egyik legkeményebb szakaszát.
1971-ben lángoltak fel igazán a harcok Belfastban az ír nacionalisták és a britekhez lojális protestánsok között, a britek pedig katonaságot vezényeltek a városba. Hivatalosan békefenntartónak, de az nyilvánvaló volt, hogy valójában melyik oldalt támogatják.
Így kerül a városba egy zöldfülű újoncokból álló szakasz is, melynek az egyik katonája, Gary Hook egy balul elsült akció során elszakad az alakulatától, és egyedül marad a polgárháborús Belfastban. Helyismeret és fegyver nélkül próbál túlélni a városban, az IRA vadászik rá, de még az övéi sem biztos, hogy a legjobbat akarják neki.
A sztori meg az alaphelyzet elég feszült, de így sem voltam felkészülve arra, hogy kb. a tizedik perctől görcsbe szorul a gyomrom, és ez nagyjából így is marad a film végéig. Egy utcai zavargásnál szabadul el a pokol, ami kifejezetten brutális jelenetsor, és onnantól már tényleg bármelyik pillanatban jöhet valami durvaság.
Attól nem kell tartani, hogy a film bármelyik oldalt is szimpatikusabbnak próbálná beállítani: nem írek/katolikusok és unionisták/protestánsok vannak, hanem olyanok, akik az erőszak megfékezését szeretnék, és olyanok, akik nem. Ilyenre mindkét oldalon volt példa bőséggel.
Az íreknél megjelenik az IRA két szárnya: a józanabb hivatalos és a militáns átmeneti, a briteknél pedig hamar megmutatkozik a különbség a reguláris katonaság és a civil ruhás különleges ügynökök (a legalizált halálosztagnak is nevezett Military Reaction Force) között. Utóbbiak vezetőjét a több filmben is látott, utálatos képű Sean Harris játssza, akiből egyszer simán lehetne Bond-gonosz is.
A végére már úgy jönnek a fordulatok, mint egy szövevényesebb maffiafilmben, ezekkel csak az a baj, hogy némelyik eléggé kiszámítható, de ettől a film erős tud maradni, és mindenekelőtt nagyon hatásosan veszi el a maradék kedvünket is a háborútól.
(Ha esetleg a Titanicon néznétek meg, ne kövessétek el azt a hibát, amit én: azt hittem, felirat is lesz, ezért nem kértem tolmácsfülhallgatót, és bizony volt szereplő, akinek a belfasti dialektusából a fuckokon kívül egy kurva szót nem értettem, úgyhogy a kép csak utólag állt össze teljesen – de a filmélményből ez sem vont le sokat.)
A filmet szombaton és csütörtökön vetítik még a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon.