Horrorisztikus elemekben bővelkedő, egyszersmind lírai hangulatú esszében emlékezett meg a politológusok doyenje a magyar baloldal nagy-nagy reménységéről a Népszabadságban. A szöveg még szombaton jelent meg, de csak most olvastam, és eléggé meg vagyok hatva.
Már az első pillanatok sokkolóak:
Bajnai Gordon temetetlen politikai holtteste itt fekszik kiterítve.
Ezzel indít a politológusok doyenje, és én vizuális típus vagyok. Oké, nem pont ezzel indít, előtte még az van, hogy amíg az ellenzék nem temeti el a halottait és nem találja meg új vezetőit, akik a nép hangját meghallván politikai programmá formálják azt, addig nem lesz itt lófasz se.
Mert Gordon volt:
az ellenzék és 2012 októberében az egész magyar társadalom reménye, azután legnagyobb csalódása.
Az egész magyar társadalomé. Az egészé. Na mindegy, nem akarok jelentéstani kötözködésekbe torkollni, amúgy sem az a lényeg, hogy a magyar társadalom pl. fideszes és jobbikos része mit remélt Bajnaitól, hanem az, hogy a politológusok doyenje szerint nem igaz, hogy Orbán Viktort nem lehetett volna megverni, de aztán jöttek az elbaszások, és a történtek – melyek vége három vesztes választás lett – után úgy érzi, megcsalatott. Gordon
Olajággal jött, a harcok végét, az ésszerűség és a normalitás, a biztonság és a szolidaritás megteremtését ígérte. Magyarország nemzetközi megbecsülésének visszaszerzését. Hittek neki? Igen, hittek neki. Támogatták? Igen, támogatták. Bajnai Gordon rejtélye, hogy miért nem tudott kitartani eredeti szándéka és forgatókönyve mellett. Független miniszterelnök, aki szakértő csapatot hoz és ernyőt tart az ellenzéki pártok és mozgalmak fölé.
Ám ahelyett, hogy föléjük emelkedett volna, csatározásokba bonyolódott. A pártvezetések ezerfejű hidrájával és Jágóival küzdött, majd elfáradt, és:
Úgy nyögte, kiáltotta, hogy nem akarok magyar politikus lenni, ahogy Nyilas Misi, hogy nem akar debreceni diák lenni.
Kiderül továbbá, hogy Bajnai mindent tisztán látott és mindent tudott, ezért is fájdalmas, hogy nem sikerült helytállnia a harcban:
Ember formájúbb volt, mint bármelyik politikus. Hibái és vétkei is emberi, és nem politikusi hibák és vétkek. Talán ezért fájóbbak. Egy neomachiavelliánus politikus eszközként használ és eldob –így természetes. De Bajnai érző szívű, felelősséggel bíró ember. Bizalmat hirdetett, és senkiben sem bízott – önmagában sem. Hitt a lojalitásban, az adott szóban. Nem volt lojális, és nem tartotta a szavát. Emberek idejüket, pénzüket, néha életüket tették rá, nem viszonozta. Rendes és tisztességes ember volt, aki végül mindenkit cserbenhagyott.
Már ez is kegyetlen, de a végén jön az igazi – mert személyes – dráma:
Az idősebbek és a hozzá közelebb állók szinte vele haltak. Nem szégyellem bevallani, hogy Bajnai holtteste mellett, vérző, talán halálos sebbel ülök. Szerettem. Hittem benne. Segítettem. És elvesztettem. Sziszüphosz érezhetett így, amikor a hegytetőn a szikla kicsúszott markoló kezéből és zúdult le a mélybe.
Oké, tulajdonképpen egyáltalán nincs is kedvem nevetni. Pedig adná magát.
Az egyetlen szerencse, hogy nincs idő hosszasan gyászmunkázni a temetés után, mert kell az új vezető. Egy ilyenre mindenkinek szüksége van, a politológusok doyenjét is beleértve.