M. Nagy Miklóst az Európa Könyvkiadó igazgatójaként és főleg műfordítóként ismeritek, ha ismeritek, az idén viszont írt egy esszéregényt vagy mit, és én ezt örömmel elolvastam.
M. Nagy Miklóst az Európa Könyvkiadó igazgatójaként és főleg műfordítóként ismeritek, ha ismeritek, az idén viszont írt egy esszéregényt vagy mit, és én ezt örömmel elolvastam.
Jómagam ráadásul onnan is ismerem őt, hogy még valamikor a 90-es években olvastam egy cikkét a Magyar Narancsban, amiben a létező legnagyobb rockzenésznek nevezte Borisz Grebenscsikovot. Ezen annyira meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam szinte, a fene se gondolta volna, hogy egy magyar magyar hozzám hasonlóan gondolkodhat az orosz rockról. Később ráadásul kiderült – megkerestem, hogy csinálnék valami témába vágó cikket a Kurírba, amiből végül, úgy rémlik, nem lett semmi –, hogy sokkal több vonatkozó cédéje-kazettája van, mint nekem, át is másoltam néhányat, így ment ez 1997-ben. Felmerült továbbá, hogy esetleg fordíthatnék ezt-azt, meg is kaptam egy Viktor Docenko nevű maffiairodalom-író művét, de nem ragadott magával, és elhalt ez a szál az életemből, mielőtt szárba szökkenhetett volna.
Borisz Grebenscsikov egyébként tényleg egy ilyen nagy ember, még a hetvenes években csinálta meg az Akvarium együttest, azóta kiadott vagy negyven lemezt, és szerintem még most, hatvan fölött is nagyon klassz, amiket költ és muzsikál. Nem az a tipikus rock- vagy popzene, ha hasonlítani kéne valamihez, leginkább talán Cseh Tamást tudnám említeni.
Mindazonáltal elsősorban M. Nagy könyvéről akartam mondani néhány szót, erről a Ha nem is egy bomba nő címűről. Elég nehéz egész röviden összefglalni, hogy miről is szól, már a szerzőt leszámítva, aki – néha olyan érzésem volt – jobban kiadja magát, mint például én az egészségügyi vagy akár a szovjet katonás posztjaimban. Mindenekelőtt tehát ő van benne, aztán – időrendben – a Kádár-korszak Várpalotán, jó néhány év MGIMO a Szovjetunió végnapjai környékén, Jacsmennij Kolosz sörökkel (elképzelhetetlen, hogy azoknál rosszabbat valaha is főzött az emberiség), valamint sok-sok orosz irodalom a klasszikusoktól a rendszerváltás utáni időkig. Utóbbiból van természetesen a legtöbb. Már nem annyira könyvek, mint inkább írók. Viktor Jerofejev, Jevgenyij Popov, Poljakov, Prilepin, Gyenyezskina, Tolsztaja és sokan mások. Nem mondhatnám, hogy briliáns stiliszta lenne az alkotó, már úgy értem, nem ez a fontos neki, hanem az, hogy elmondja a fasza kis sztorikat, ügyesen és lendületesen. Jól csinálta, úgy szaladtam végig a több mint négyszáz oldalon, mint kés a vajon.
És megállapítottam megint: ahogy a 90-es években az orosz rockról, úgy összességében a komplett Oroszországról és benne az oroszokról is többet tud M. Nagy Miklós, jobban érzi ezt a dolgot, mint Gazda Albert. Teljesen eloroszulni mindazonáltal úgysem fog – bámit is jelentsen az, már ha egyáltalán jelent valamit –, ezt innen üzenem.
Bónusz nekem: kiderült, hogy bokor vagyok dettó, és nem fa. Szerintem ez jó.
Olvassatok mindennap!