Madonna még mindig bírja a saját tempóját, de minek?

Az énekesnő legutóbb azzal keltett figyelmet, hogy fenékre esett élő adásban, most pedig megjelent a tizenharmadik lemeze, amit meg is hallgattam.

Az utóbbi évtizedben egy Madonna-lemez megjelenése két jellemző reakciótípust szül: az egyik a „mikor hagyja már abba?", a másik pedig a tényleg kritikátlan rajongás a még mindig óriási tábora részéről. A kettő között pedig egyre kevesebben vagyunk, akiknek még van véleményünk az egészről.

Mondjuk a helyében én se tudom, mit csinálnék: adott egy énekesnő, aki az idén lesz 57 éves, és egy szót se szólhatna senki, ha elegánsan kiszállna a versenyből, és nem még mindig nagyon frissnek ható slágereket akarna csinálni. Minden nyomás nélkül énekelhetne bármit, amit csak szeretne, de úgy látszik, ő mégis ezt szeretné. (Tegyük hozzá: bámulatosan jól tartja magát, és nyilván szenved is ennek érdekében eleget.)

Kiszállni persze nem lehet könnyű abból, amiben már jó három évtizede benne van, ráadásul nehezíti a helyzetét, hogy nincs elődje, hiszen Madonna volt az első ikonikus-globális női popsztár, ő taposta ki az utat saját magának. Csakhogy amíg sokáig valóban a saját útját járta, a helyzet változott, és nagyjából az ezredforduló óta már ő fut a fiatalabb vetélytársak után.

Itt ez az új lemez, a Rebel Heart: minimum felerészben ez is arról a görcsös igyekezetről szól, hogy nála évtizedekkel fiatalabb csitriknek mutassa meg, hol is a helyük valójában. Ennek megfelelően a legkeresettebb producereket gyűjtötte újra össze, többek között Aviciit, Kanye Westet és Diplót, a lemezen pedig vannak dalok, amiket bátran elfogadhatna Miley Cyrus is (a nagyon merész szexuális kiszólásokról nem is beszélve!).

Csak ezeken a legtöbbször pontosan hallatszik, kire is akar hasonlítani: a legarcátlanabb az Inside Out nyilvánvaló Rihanna-nyúlása, de a Devil Pray is ugyanazt a receptet követi, mint a Wake Me Up (igen, ennek is Avicii a producere), az Unapologetic Bitchet meg Diplo véletlenül lefelejtette az utolsó Major Lazer-lemezről.

Ezek után nem meglepő, hogy finoman szólva is összevissza lemez lett ez, és hiába állítja a kritikusok többsége, hogy jobb, mint a három évvel ezelőtti MDNA volt, azon legalább találtam egy slágert (Give Me All Your Luvin'), amit tényleg szerettem, ezen meg nem hallottam ilyet. Van pár szám, ami nem zavar, ezek érdekes módon általában azok közül kerülnek ki, ahol Madonna nem próbál nagyon up to date-nek látszani.

De engem el lehet intézni annyival, hogy túlságosan is belesimul ez a lemez korunk mainstream popzenéjébe, azt pedig én már elengedtem egy ideje. Viszont az első számú popzenefogyasztók, a tizenévesek is inkább a már említett Miley Cyrust, Taylor Swiftet vagy Ariana Grandét hallgatják, semmint anyukáik kedvenc énekesnőjét – nem meglepő ezért, hogy Madonnának a slágerlistákon sem sikerül már versenyezni velük.

Persze kit érdekelnek a többiek, amikor még mindig itt van több millió ember, akinek legfőbb vágya, hogy élőben láthassa-hallhassa a Like a Prayert meg a Vogue-ot abból az időszakból, amikor tényleg Madonna volt a No. 1. Ha ennek az az ára, hogy pár évente össze kell dobni egy ilyen lemezt a turné kedvéért, hát akkor hol számít az, hogy nekem tetszik-e, vagy sem?

Fotó: John Shearer/Invision/AP