Azzal a hat ponttal, amit a magyar jégkorong-válogatott a koreai divízió 1/A-s jégkorong-világbajnokságon szerzett, teljesen elégedettek lehetünk. Hárommal több ez, mint amit minimálisan elvárhattunk, és bár a feljutás nem volt igazán közel, nincs miért nyavalyogni.
Azzal a hat ponttal, amit a magyar jégkorong-válogatott a koreai divízió 1/A-s jégkorong-világbajnokságon szerzett, teljesen elégedettek lehetünk. Hárommal több ez, mint amit minimálisan elvárhattunk, és bár a feljutás nem volt igazán közel, nincs miért nyavalyogni.
Magyarország–Japán 5-4. Úgy kalapáltuk el szegény ellenfelünket, hogy számunkra semmi tétje nem volt már az egésznek, ők viszont a feljutásért mentek. Ha bárhogyan, akár hosszabbításban vagy rávezetésekkel nyernek, tíz év után ismét A csoportosak. Nem nyertek, sehogyan sem, hiába vezettek percekkel a vége előtt 4-3-ra, Vas Márton egy kapuslehozatalos góllal egyenlített, aztán háromból három büntetőt bevert. Fix, hogy napjaink legjobb magyar hokisa nem lesz díszpolgár Tokióban. Hiába állt előrébb a táblán és volt a tornán meggyőzőbb Japán, végig uraltuk a meccset, domináltunk, támadtunk, többet lőttünk, sokkal határozottabbak voltunk. Kifejezetten klasszul játszottunk.
Azt írtam a vb előtt, hogy fogalmam sincs, mit várjak most a csapattól. Mióta 2002-ben az utolsó meccsen múlt, hogy csodák csodájára felkeveredünk-e a legjobbak közé – nem keveredtünk, simán leütöttek bennünket a dánok, ők azóta nem estek ki egyszer sem –, azóta rendre úgynevezett titkos esélyesként szeretünk gondolni magunkra. Sőt: a 2008-as szapporói siker és az azt követő svájci kiesés után a titkos jelzőt kiradíroztuk a szókapcsolatból, általában az lenne a feladat, hogy megcsináljuk megint. Nem elvárás ez, de úgy benne van a levegőben.
Csakhogy időközben szinte teljesen kicserélődött a csapat, az aranygeneráció 70-es évek közepén-végén született tagjai kiöregedtek – Ocskay Gábor fájdalmasan korán elhunyt –, és bár a keret tavalyig nem gyengült, az idén ez a tendencia megszakadt. Rich Chernomaz, a kanadai származású szövetségi kapitány többéves mandátumot kapott 2013-ban, és tényleg hozzálátott a radikális fiatalításhoz, azzal, hogy nem a feljutás, hanem a jövő válogatottjának az építése az elsődleges teendő. Így maradt ki a csapatból az ikon Ladányi Balázs – vitatható körülmények között –, és került be például a 19 éves Sebők Balázs, aki még soha nem lőtt gólt felnőttcsapatban, egyébként a finn juniorbajnokságban játszik.
A minimális cél a bent maradás volt, ezt a körülmények papírformaszerű alakulása esetén a házigazda Dél-Korea legyőzésével lehetett elérni. A kötelezőt hozták Vas Mártonék, ha nem is játszottunk igazán jól a 7-4-es nyitómeccsen, a besepert három pont önmagáért beszélt. Utána egy siralmas 0-3-at csináltunk a feljutó Ukrajnával, majd egy sokkal vállalhatóbb 0-2-t a szupererős Szlovéniával. Kétszer nem lőttünk gólt, kongtak a vészharangok a szurkolói berkekben, temették a kapitányt és a játékosokat szorgalmasan.
Nemcsak utólag nagy az arcom, már akkor azt mondtam, a magyar jégkorong nem volt, hanem lesz. Úgy tartottam, semmi szégyenletes nincs abban, ha egy csapat, aminek jelen állás szerint még nincs és nem is lehet magja, vezére, rutinja, kibillen az egyesúlyából, amikor nála keményebb ellenfelekkel találja szemben magát.
Azzal ellenben nyilván utólag vagyok elégedett, hogy a folytatás ilyen szépre sikerült. Előbb kis híján elkaptuk az azóta már feljutott Ausztriát – ott a rendes játékidős 4-4 után sajnos az ellenfél húzta be a pluszpontot –, majd jött a mai Japán-verés. Összességében hat pontot hoztunk, annyit, mint két éve Szlovéniában – akkor egy sokkal masszívabb kerettel –, úgy, hogy volt egy jó (Dél-Korea), két még jobb (Ausztria, Japán), egy vállalható (Szlovénia) és egy pocsék (Ukrajna) meccsünk. Ami klassz ebben, az az irány: a két legjobb a két utolsó volt.
Mindazonáltal tényleg az volt a kérdés az idén, hogy látjuk-e felvillanni azokat az új arcokat, akik a magyar jégkorongot szinten tarthatják vagy akár feljebb emelhetik az elkövetkezendő években. Azt nem állítom, hogy mind megvannak, de valami pislákol. Hetényi Zoltán kapusnak nem lett túl menő a statisztikája – 90 százalék alatt maradt a védési hatékonysága –, de volt rengeteg bravúrja, sokszor tartotta a csapatot. A védelemben az élete korábbi szakaszában centerként kiváló Vas Márton egyszerűen isten, hogy Varga Arnold és a többiek közül ki lesz hasonló oszlop, azt az idő majd megmutatja. Elöl meg a végére csak összekapta magát Sofron István, végig jó szinten nyomta Bartalis, és bár a várakozásokhoz képest nem csillogott, ígéretesnek tűnt Hári János. A már említett Sebők Balázs pedig nemcsak első, második találatát is abszolválta a nagyok közt, az osztrákok elleni pontszerzésből ő vállalta a legnagyobb oroszlánrészt.
Konklúzió. Bár a két nullás meccsünk után magam is megijedtem csak pislogtam bambán, hogy na hova a fenébe tűnt az extázis – szokatlan, furcsa érzés volt, nem emlékszem hasonlóra kb. 2006 óta –, a végére megnyugodhattam. Ebben a sportban a magyar válogatott képtelen tartósan nem erőn felül teljesíteni, slussz, passz. Hogy hogy lehet ilyen gyakran a maximumot hozni – és nemritkán még többet, ami, akárhogy nézem, elvi nonszensz –, azt én nem tudom, de örülök neki, mint majom a farkának.
Már most mondom, jövőre megint jobbak leszünk. Egyfajta titkos esélyesek.
Fotó: Mudra László/MJSZ