Magyarország szimbóluma

Magyarország elég reménytelen helynek tűnik most – én épp annak látom, sajnálom –, és van ennek egy rettenetes és kifejező szimbóluma. Nem a Fideszre, a menzakonyhákra vagy a focira gondolok, és még csak nem is a szerencsétlen baloldali ellenzékre. Hanem a köztelevízióra.

Legalább a kilencvenes évek eleje óta tudjuk, hogy köztelevízióra nem nagyon van szükség, azazhogy abban a formájában, ahogyan létezik, egészen biztosan nincsen.

Ez eddig nem tartalmaz semmi újnóvumot, főként, hogy azt is tudjuk, miért kellett ezt a képződményt fenntartani. Számos kisebb ok mellett azért, mert a mindenkori politikai hatalom azt hitte, ha birtokolja a közmédiát, könnyebben megtarthatja a pozícióit. Ilyet talán ép ésszel is lehetett hinni sokáig, addig mindenképpen, amíg a kereskedelmi televíziózás nem tette be a lábát hazánkba. Ebből a hitből táplálkozott az első ciklusbeli médiaháború, ennek voltak következményei az einstandok, a nagyszabású személycserék és az egyéb húzások minden kormányváltás után. Más kérdés, hogy csinálhatott volna Pálffy G. István akármilyen csodahíradót Antall Józsefnek vagy Boross Péternek, így is, úgy is el kellett bukniuk. Arra akarok kilyukadni, hogy már 1994-ben – amikor a tévének és a rádiónak majdhogynem monopóliuma volt – sem volt elég semmire a közmédia háziasítása. Sőt 1998-ban sem: noha akkor még ott volt pluszban a baráti sajtó is, és Orbán Viktornak nem volt szinte semmije.

Ma ehhez képest ott tartunk, hogy a közmédiával szemben vannak a kereskedelmi televíziók és van ráadásul az internet is. Komolyan gondolhatja bárki, hogy a választók nem az RTL Klubtól, az ATV-től, a Hír Tv-től, az Indextől vagy a Kuructól – nem kis részben a közösségi oldalak közvetítésével – szerzik a mindennapi információt politikai meggyőződésük táplálására? Komolyan gondolhatja bárki, hogy a választóknak Németh Balázsra van szükségük ahhoz, hogy eligazodjanak a világ dolgai között? Biztos vagyok benne, hogy nem gondolhatja komolyan.

De akkor miért áll a küszöbön mégis, hogy a korábban háromcsatornás köztelevíziónak – M1, M2, Duna – az év végére akár hét különböző kanálisa is lehet? Közszolgálati bulvártévé? Sporttévé? Hírtévé? Körzeti M5-ös? Tematikus M6-os?

Mi ennek az egésznek a magasabb értelme?

(Miért van szükség a köztévében a borzalmas Harsányi Leventére vagy Papp Gergőre?)

Tényleg nem tudom. Két ötletem van, de ezeket kevésnek érzem. Az egyik: minél több az elágazás a labirintusban, annál simább ügy kitologatni a kapukon a kötegekkel megpakolt talicskákat. A másik: lehet velük szopatni – annyira, amennyire – a többi tévét, amik a piacról élnek. El lehet venni tőlük műsorokat és hirdetőket. Ennyi elég?

A kilencvenes évek eleje óta tudjuk, mit kellene csinálni a köztelevízióval. Vagyis: két iskola van. Az egyik szerint le kéne rombolni és be kéne hinteni a helyét sóval. Nekem a másik rokonszenvesebb: nekem az a kis unalmas és kulturált Duna Tv kéne csak. Kulturális és kisebbségi műsorokkal, sporttal, minimális hírszolgáltatással, fasza filmekkel, reklámok nélkül. Olyasmivel, amit a kereskedelmi tévézéstől hiába is várnánk. Nem vág a profiljukba.

Ennyi kéne, semmi több, és ez nem kerülne sokba. Ennyi – amire bőven megérett az idő, konkrétan azért, amit írtam. A köztévé fegyvernek már nem hatásos, hanem röhejes. Senki nem hisz neki. Másnak hisznek. Más tévéknek, más újságoknak, az internetnek. Ma már ott tartunk, hogy a köztévének annyira sem hisznek, mint Kádár János idejében. Hiszen még akkor is volt Hofi Géza. A mostaniba csak a fáradt Fábry Sándor jut, meg rengeteg magyar futball, plusz – habnak a tortára – Rákay Fülöp és az eurovíziós giccsfesztivál.

Szerintem tényleg mindenki tudja, hogy egy unalmas és kulturált Dunánál nem kéne több. Mármint akkor, ha Magyarország nem lenne reménytelen hely. De az, és ezt a hétcsatornás köztévénél szemléletesebben ebben a pillanatban semmi sem bizonyítja.