Tisztes váll kellett volna hozzá, de nem sok hiányzott: így festett a Davy Crockett taktikai atombomba, az amerikaiak fejlesztették az ötvenes évek végén, de igazából a németek pörögtek rá. Soha nem vágytam még így fegyverre.
Hogy mi a jó egy ilyen kis vacakban? Az, hogy bár kis vacak, mégis atombomba. Annak ellenére, hogy hatóereje csak 10–20 tonna – a Hirosimát elpusztító, mai szemmel elég kicsi Little Boy ennél ezerszer erősebb volt – nem kell hozzá légierő, tengeralattjáró, semmi komoly infrastruktúra: az egész robbanófej 34,5 kiló, azt még egy ember is odébb tudja vinni. Ennél sokkal kisebb atombombát nem is nagyon lehet csinálni.
A Davy Crockettet Európába szánta az ismeretlen művész, a sokszor elképzelt, soha meg nem valósult tankcsatákba a Vörös Hadsereg ellen, legnagyobb rajongója Franz Josef Strauss nyugatnémet védelmi miniszter lett. Érthető: ezeket a tankcsatákat a németek sokkal közelebbről nézték volna. Az amerikaiak végül nem mentek bele, hogy ilyenekkel tűzdeljék meg a Bundeswehrt – talán szerencsére, mert akkor mostanra minden tankcsatában – mint mondjuk két hete a dél-szudáni Borban – alap lenne, hogy valaki elővesz egy taktikai atombombát.
A fegyverből összesen 2100 készült, egyszer ki is próbálták, 2,8 kilométerre lőtték ki, ahol jó nagyot szólt:
Van valami nagyon vonzó az egészben, olyan Snow Crash-esen (Neal Stephenson híres regényében találkoztam először az egyszemélyes atomhatalom fogalmával). Valahol nagyon megnyugtató lenne egy ilyennel flangálni, és tudni, hogy minden közértben vissza fognak adni a húszezresből. Egyébként így nézne ki, ha valakinek elege lenne a baloldali összefogásból és megküldené vele egy nyárestén a Parlamentet:
A készülékre Kozma József hívta fel a figyelmet mikroblogján.