Erre tessék. Megnéztük este a Liza, a rókatündért, és majdhogynem teljesen odavagyok érte.
Erre tessék. Megnéztük este a Liza, a rókatündért, és majdhogynem teljesen odavagyok érte.
Hosszan nem akarok írni Ujj Mészáros Károly művéről – megtettük itt és itt –, de szó nélkül hagyni sem akarom ezt a különös jelenséget. Annál inkább, mert engem tényleg nem szokott elragadni az ilyen hype, ami most is ment és megy e körül a film körül, igen ritka, hogy hassanak az agyonajnározott dolgok, és most is szkeptikusan ültem be. (Pláne, hogy Liza egyrészt Fáy Miklósnak is tetszett, másrészt, hogy a szintén mindenütt szénné szeretett előzetes nekem nem jött be.) Aztán valahogy az első percektől kezdve csak így néztem, néztem, és azt vettem észre, hogy mosolygok, nevetgélek, és minden szép, kedves és a helyén van.
A magyar filmeket egyáltalán nem kedvelem egy ideje. Tudom, hogy ez nem túl fair egy kalap alá vevés és egyszerűsítés, de mit tehetnék: úgy a 90-es évek közepe táján elvesztünk egymás számára. Addig egészen jó volt a viszonyunk, onnantól elromlott valami. Úgy tűnt, nem mondanak ők nekem már semmit, nem egy malomban őrölünk. Nincsenek témáik, történeteik, amik lázba hoznának, és amik mégis megfoghatnának, azokat rosszul mesélik el. Rossz képekkel, rossz humorral, rossz párbeszédekkel, rossz ritmusban.
Az ő világuk és az én világom közt a kapcsolat minimális volt, ha volt egyáltalán. A magyar film kicsit olyan lett, mint a magyar labdarúgás. Azért másképpen, de mégis.
Az utolsó magyar film, amiért lelkesedni tudtam, Fekete Ibolya Bolse Vitája volt 1996-ból. Az sem volt hibátlan, de volt benne élet és érzékenység, és nem volt sokat markolás, keveset fogás. Utána is készültek művek, amelyekre semmi okom haragudni – dettó Fekete Ibolyától a furcsa és visszhangtalan Chico jut eszembe hirtelen, meg nyilván a Moszkva tér és a Kontroll, de akadhatott még néhány –, ám ezekkel összefüggésben a lelkesedés kifejezés használata nem indokolt. Úgyhogy – szégyen, nem szégyen – nagyjából leszoktam a magyar filmre járásról.
A Liza, a rókatündér nem hibátlan – pl. az akciójelenetek kizökkentenek, vagy pontosabbnak, vagy stilizáltabbnak kellene lenniük talán –, mégis egyben van okosan, és klasszul működik. A sztori rendben, a szövegek tökéletesek – a legnagyobb erénye ez, a magyar filmek zömét a hétköznapinak szánt, ezért is iszonyú hamis párbeszédek ölik meg a francba –, a képek stílusosak, a teremtett világ hiteles, a színészek szépek és tehetségesek, a zene klassz, az apró poénok pedig valósággal csillognak. Mondom, aki nem mosolyogja végig – helyenként kacagva, néha kicsit hahotázva –, olyan ember nincs is.
Fogalmam sincs, mekkora nyomot hagy majd ez a Liza akár az egyetemes, akár a magyar filmtörténeten. Lehet, hogy semekkorát. Lehet, hogy egy év alatt el is felejtjük. Hiszen végül is nem nagy film. Nem tesz fel hatalmas kérdéseket, nem ad roppant válaszokat. Vagy legalábbis nem tesz úgy, mintha súlyos szeretne lenni. De éppen ez a lényeg: ahhoz, hogy erős legyen valami, erőlködésre egyáltalán nincs szükség. Szuperül éreztem magam másfél órán kereszül, és még utána is. Sőt most is, hogy megírtam ezt. Lelkes vagyok, és ez pont elég is.
A tanulságokra és a következményekre aztán esetleg visszatérünk, ha lesznek.