Végig ez a kérdés pörgött a fejemben, miközben a vendégszektorból figyeltem, ahogy az Üllői Úti Minisvájcban a Fradi Gera szuper góljával legyalulja a csapatomat. Fradi-e a Fradi, ha mindenki kussban ül egy úgynevezett ékszerdoboz dizájnülésein? Vagy jobb lenne ha még mindig az auschwitzi vonatot fűtené a B-közép?
Az újságírók az esetek 98 százalékában csak álkérdéseket tesznek fel, retorikai alakzat gyanánt, hogy aztán okosan lecsaphassák a saját feldobott labdájukat. Én azonban tényleg nem tudom, hogy megérte-e kiherélni a régi Fradit, cserébe egy szuper stadionért meg kéthetente két óra nyugateurópa-érzésért.
A Fradi-pálya egy MTK-snak mindig a Nagy Ellenfél/Ellenség fészke marad, a rettegett Drakula-vár, Mordor, és minden ilyesmi. Régen sokszor eljöttem MTK-ra, természetesen elvegyülve a hazai szurkerek között. Ez azzal járt, hogy tapasztalatból megtanultam rettegni a központi szembelelátó zöldműselyemsálas-fehérkiskosztümös polgári közönségétől, akik semmiben nem maradtak el a hirhedt B-közép fajgyűlölőitől.
Ennek megfelelően most is indokolatlanul izgatottan robogóztam a helyszín felé, simán belekalkulálva, hogy ha megölni nyilván nem is fognak, egy szoros menekülés simán benne van, szélsőséges esetben nyolc napon belül gyógyuló sebekkel.
Pár éve nem jártam itt, és amikor megtudtam, hogy a vendégszurkolóknak nem kell vénaszkenner – soha nem hagynám, hogy a rohadékok megvénaszkenneljenek – nem volt kérdés, hogy itt az idő megismerkedni a Groupama Flórián Arénával.
Az előző vonalat gyorsan lezárandó: nem tévedhettem volna nagyobbat. A külföldi meccseimet is beleszámítva soha életemben nem voltam olyan profi, mondhatni világszínvonalú, és ennek megfelelően biztonságos vendégszektorban, mint itt az új Fradi-pályán. Azon túl, hogy a pályán sem kiabált be senki semmit a többi lelátótól.
A vendégeket kerítéssel lezárt parkoló várja, közvetlenül a szektor bejáratánál, ahol a saját pénztárukban vehetik meg a jegyüket, a fradistákat sújtó orwelli elmebajhoz képest vénabuzerálás nélkül. Bent pedig, azon túl, hogy minden zsír új, saját büfénk volt, kábé olyan kínálattal, amit egy minőségi plázamoziban kap az ember. Amerikai hotdog, nacho chips, virsli. Később is megmaradt ez a plázamozi-érzésem egyébként, csak itt sokkal nagyobb a vászon és kurva profi a 3D. A büfében ráadásul nem kellett idegesítő készpénzkímélő műanyag szarokkal szórakozni, hanem rendes pénzzel lehetett fizetni.
Minden olyan, mint Svájcban lehet, kivéve a biztonsági szolgálatot, ami félelmetes, bűnözőkülsejű fazonokból állt, akik nem leplezett utálattal néztek minket, egy szurkolótársunkat pedig négyen csuklóztatták/félemlítették meg, amiért lecsirkézte a Fradi-sast. Az ide nem illő megfélemlítőemberek pont azért hatnak annyira anakronisztikusnak, mert amúgy tényleg minden olyan, mint egy luxusplázában, és képzeld el, milyen lenne, ha a jövő hétvégi mozizáson egy bikanyakú elítélt venné el a jegyedet, miközben nyolc társa bámulna “megbaszlak”-nézéssel.
A stadion egyébként is klassz, magának az épületnek erős arénahangulata van, szép is, a meccs előtt rendes élő/videókivetítős műsorfolyam ment a helyszínen, mondjuk a létező legbénább, legidegesítőbb, ordítozós szpíkerrel, de máshol hasonlót sem láttam soha.
Az egész zavarbetően jó volt, furcsán kellemes, határozottan nem magyaros és nagyon-nagyon polgári. Csak a Fradi tűnt el belőle. Pontosabban az a dolog, hangulat, zsigeri érzés, amit a Fradi neve keltett eddig az emberben.
Nem volt ugyanis szurkolás. Egész pontosan kábé annyi volt, mint amennyi mondjuk a Camp Nouban szokott lenni, csak kevesebb emberrel: a nézők színházszerűen, csendben vagy egymással trécselve nézték a meccset és nagynéha egy egész kicsit felemelték a hangjukat, párszor skandáltak pár másodpercig és ennyi. Nem zúgott-zengett itt se a Hajrá, Fradi!, se semmi más. Ultrák sem voltak, sőt az kifejezetten meglepő volt, hogy ahhoz képest, hogy a pletykák szerint a klubelnök pénzzel támogatja a mostani, központilag létrehozott markonyi kamu-B-közepet, azok annyira se szurkoltak, mint azonos számú MTK-s tette volna. Kellemes volt, konszolidált és langyos.
Pedig mekkora szuper nagy gólt lőtt Gera!
Nekem persze se ingem se gatyám, hogy mi van a Fradival, de elgondolkodtam, hogy megérte-e. Mert ami itt van, az kétségtelenül igazi családi szórakozás, európai szintű díszletek között. De annyira más, mint amit Fradiként megismert az ember. Nem a rasszizmust sírom vissza ezzel, nem az undorító kórusok hiányoztak, de az undorítő gyűlölködők meg a nettó bűnözők kiszorításával a teljes meccshangulat is ment a levesbe. A Fradi-meccseken ellenfélként is az volt a jó, sőt gerincborzongató, ahogy időről időre az egész stadion üvölteni kezdett, az ember meg reszketett. Így sokkal nagyobb értéke lett a ritka győzelmeinknek. Nem csak azért a Fradi volt a nagy ellenfél, mert olyan durván zsidóztak-cigányoztak – ebben az Újpest minimum olyan súlyos volt mindig is – hanem mert olyan jó volt néha elhallgatattni ezt a félelmetes hangorkánt. Hát most már zsizsegés van csak, nem hangorkán.
Ez az egész szolgált azért egy tömeglélektani észrevétellel. A polgári lelátó, amelyik a régi ultrák rasszista tombolása idején legalább olyan gusztustalan hely volt, totál megszelidült. Ha nincs szélsőséges élcsapat, akit követni lehet, a nyáj eszerint egyből konszolidálódik.
Ebből a szempontból nyilvánvalóan jól kalkulált Kubatov klubelnök, amikor tudatosan kiherélte a közönségét. Igazi fotelkommentelőség lenne az MTK-lelátótól okoskodni azon, hogy akkor már miért nem sikerült úgy leválasztani a vállalhatatlan szélsőségeiket, hogy a hangulat is megmaradjon. Lehet, hogy ez képtelenség. De ami van, az első élménynek igen bizarr volt, bár kétségtelen, hogy kicsit sem kellemetlen. Eltekintve persze attól, hogy a Fradi ilyen simán megvert minket.