Akit mindenki Sándor Csikarként ismert, és az egyik utolsó még élő futball-legendánk volt.
Sándor Károly 85 éves korában halt meg, a hírt az MLSZ közölte a sajtóval. A szegedi születésű jobbszélsőt 18 éves korában igazolta le az MTK, és az egész pályafutását itt töltötte. 1949 és 1964 között 75-ször szerepelt a magyar válogatottban, 379-szer az MTK-ban, ezeken a meccseken pedig 27 illetve 182 gólt lőtt.
Kint volt két vébén is (1958, 1962), és egyszer KEK-döntőn is játszott a Sporting ellen. Sajnos pont a legnagyobb sikerekből, az Aranycsapat fontosabb meccseiből maradt ki, mert Sebes Gusztáv inkább Budai Lászlót favorizálta a posztján.
Csikar amellett, hogy túlzás nélkül zseniális játékos volt, egy rendkívül szimpatikus, sztorizós, jó dumájú emberként is vonult be a magyar foci történelmébe. A kedvenc sztorim róla talán az, amikor először találkozott móravárosi gyerekként az MTK megfigyelőivel:
"Egy gumijavító üzemben dolgoztam Szegeden. Egyik délelőtt pesti urak keresnek. Az, hogy topisan néztem ki, nem kifejezés. Egyik lábamon tornacipő, a másikon lyukas félcipő. Egyébként klottnadrág és svájcisapka volt az egész öltözetem. Képzeljék hozzá, hogy nagyon nyápic legényke voltam.
Hívtak az urak, hát kimentem. Látom ám az arcukon, hogy nagyon elámultak. Rá is kérdeztek, hogy tényleg én vagyok-e Sándor Károly. Biztosítottam őket, hogy tényleg én vagyok. Erre összedugták a fejüket, hosszasan tanakodtak. Végre az egyik odaszól nekem:
– Ugorjál egyet, fiacskám!
De erre már dühbe gurultam és ingerülten válaszoltam:
– Miért ugornék? Nem vagyok én majom!"
(A magyar futball anekdotakincse c. könyvből)
A fenti videón Sándor egyik legemlékezetesebb meccsének góljai láthatók: az '58-as jugoszláv-magyaré, melyen három gólt is szerzett.