Én is érzem, hogy ezt július végén megkérdezni olyan, mintha decemberben azt szeretném tudni, melyik a legjobb naptej. Tarr Béla ma ünnepli 58. születésnapját. Már ha ünnepli.
Kilenc játékfilmet rendezett, ha nem számoljuk bele a Macbeth színpadi változatának tévéfelvételét. A múlt idő azért kell, mert Tarr 2011-ben A torinó ló-val abbahagyta a filmezést. Nem is csoda, azt a filmet, amiben két és fél óra alatt lassan elpusztul a világ, nehéz is lenne követni. A torinói ló előtt viszont elkészített olyan tényleg nagyszerű filmeket, mint a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák, vagy a talán leghíresebb magyar film valaha, a Sátántangó. Az egyik legviccesebb városi legenda arról a filmről az, hogy egyszer maga Brad Pitt hívta fel az egyik Odeont, hogy adják már neki valahogy oda, mert egy házibulin vetíteni szeretné. Még mindig nem tudom, hogy igaz-e, de vicces belegondolni, hogy az.
De melyik a legjobb filmje?
Tarr Béláról az az általános vélemény, hogy az összes filmje fekete-fehér, baromi lassú, annyiszor vágnak bennük, mint egy átlagos kekszreklámban és legalább annyira nyomasztóak, mint egy társadalmi célú hirdetés a chlamydiáról. De ez nem volt mindig így. Ott van például az Őszi almanach, ami iszonyatosan lehangoló, de színes, mint egy kifestőkönyv. Vagy ott van az én személyes kedvencem, a Családi tűzfészek. Tarr legelső filmjében szinte semmi sincsen abból, ami miatt később híres lett: a korszakhoz hasonlóan egy dokumentarista játékfilm, azaz egy megrendezett sztori, amit dokumentumfilmként tálalt. Nincsenek végtelen hosszú beállítások. Nincsenek szépen megkomponált képek. Van viszont benne egy olyan nyomasztás a Kádár-korszak közepéről, a kislakásban, egy fedél alatt élő szerencsétlenkedő családról, ami néha már átbillen komédiába. Én nem éltem a hetvenes években, de nagyrészét úgy képzelem el, mint amikor a főszereplő apuka elmegy a családdal a vidámparkba, aztán az este végén a benyakalt söröktől összehány egy bokrot.
Ja igen, és ez az egyetlen Tarr Béla-film, ami teljes egészében fenn van a YouTube-on.
Egyáltalán van értelme olyanokat kérdezni ezekről a filmekről, hogy jók-e? Én A torinói ló-ról a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Az biztos, hogy átéltem, ahogy az ember mondjuk egy enyhe gázolást, egy orvosi vizsgálatot vagy egy gyomorrontást szokott átélni, de ezeket meg nem szokás kritikai skálákon osztályozni. Az biztos, hogy sokáig tartott és a végén szarul éreztem magam tőle.
Fotó: Getty Images