Miért javították át az o-t u-ra? – egy magyar metálzenekar Kubában 3.

Hogy kerül a McDunalds a Santa Clara-i főtérre? Erre a kérdésre épp nincs válasz a Superbutt-turnés úti beszámoló 3. részében, viszont további forradalmi kérdések is fölmerülnek.

–––––––

Camagüey. A turné következő állomása, amelynek nevében a két pont azt jelzi, hogy az egyébként néma u-t itt mondani kell, így lesz a korábban látott Holguínból kiejtve Olgín, ebből viszont Kamagúej. Egyébként pedig nem történik itt semmi. Ha ide érkeztünk volna elsőre, biztosan repesnénk az örömtől, milyen szép a zegzugos óváros, a világörökség része ráadásul, de ez nekünk már a harmadik megyeszékhely az úton, és eléggé el nem ítélhető módon nem adunk neki egy óránál több időt.

Ciudad vieja avagy centro histórico: csinos, lapos tetős, egy- és kétemeletes házak a gyarmati időkből, macskakő, terecskék kis parkokkal, évszázados katolikus templomok, minden olyan, amilyen az egész ország lesz, ha meghalnak a Castrók, és Amerika – mármint az Egyesült Államok – újra kolonizálja egykori kedvenc turistaparadicsomát.

Jön majd a pénz, kicsinosítanak mindent, ami belváros és látnivaló, megtartanak párat a régi autókból is, felújítva, kisuvickolva, és még az is lehet, hogy néhány helyen a Forradalom terei is megmaradnak, mementónak, mint a szoborpark Budapesten. Nem mintha most lenne bármi egyéb funkciójuk: árválkodnak minden nagyobb településen, üresen, hatalmasan, betonnal alapozva és betonból készült szocialista realista emlékművekkel meg zászlórudakkal körbebástyázva.

Ha ünnepség van, úttörőkkel (los pioneros – a mozgalom itt teljes pompájában virágzik még, az utolsó helyek egyikeként, nyilván) és kivezényelt lakossággal, biztos nem tűnnek ennyire nyomasztónak, de egy sima hétköznapon a szikrázó napsütés ellenére is nehéz elképzelni, hogy bárkinek a boldogság, a virágok, a gyümölcsök, a haza és a haladás jusson eszébe róluk. Sivatag és pusztulat annál inkább. Úgyhogy ne is kínozzuk magunkat sokáig: taxi, kibelezett Moszkvics, bármilyen kárpit vagy műszerfal nélkül, csak a csupasz vas, aztán szálloda, medence, koncert és tovább Santa Clarába. Ott több az izgalom.

Már a klíma is más: a közeli hegyek miatt a hőmérséklet visszaesik tizenpár fokra, kicsit esik is, látszik a lehelet, nahát, még ilyet! Azért ki lehet bírni rövidnadrágban egy kapucnis pulóverrel, de mégis. A legnagyobb meglepetés azonban távolról sem az időjárás. Melegbárra és transzvesztita-színházra ugyanis a világ sok pontján számít az ember, de itt annyira nem.

Pedig olvastuk Horvát János korábbi magyar nagykövet Kubai retró című kiváló könyvében, hogy a Castro-rendszer a kezdeti kriminalizáció után idővel kimondottan toleránssá vált az ilyesfajta mássággal szemben, úgyhogy valójában nincs mit furcsállni a dolgon. Előadás sajnos ma nincs, csak a bár lesz nyitva este tizenegytől, zenés-táncos mulatsággal várva bárki érdeklődőt. A fél város fiatalságát, mint utóbb kiderül, szexuális orientációtól vagy öltözködési szokásoktól függetlenül. Szerda este egyszerűen ez „a” hely a városban, ide kell jönni, és kész. Nincs is semmi látnivaló, már azon túl persze, hogy egy csomó ember iszik, beszélget, táncol, és egyáltalán senkit nem érdekel, hogy ki milyen ruhát vett fel, kivel jött és kivel szeretne vagy épp fog is távozni.

Ha pedig megéheztél, irány a főtér, ahol rejtélyes gyorsétterem üzemel, a bejáratnál igazi McDonald’s-táblával, amin az o betűt u-ra javították kézzel. A burger értelemszerűen nem Big Mac, hanem rendes utcai, mint otthon a fényes tetejű buciban adott klasszikus Csepelen, a Bady-Hami büfében. Ez idáig oké is, csak azt nem értjük, hogy ha állami a kioszk, akkor honnan a lopott cégtábla a globális kapitalizmus egyik legismertebb jelképével? Vagy ha maszek, akkor hogy kerül a város központi terére? Mert engednek ugyan működni ilyesmi egészen pici magánvállalkozásokat, de azokat szinte mindig el kell dugni valami félreeső sikátorba.

Legfőképp viszont: miért javították át azt az o-t u-ra? Félnek talán, hogy a védjegy tulajdonosa pert indít egy kubai bíróságon, és azt meg is nyeri? Miközben az ügy már eleve ott kezdődik, hogy USA-állampolgárok még turistának is csak nagyon kacifántos módon jutnak be elvétve az országba, nemhogy polgári kereseteket adjanak be egy utcai büfé kirakata miatt. Ki tudja?

Megfejteni nekünk nem sikerült, ha valaki Santa Clarában jár, nézzen rá, hátha okosabb lesz. De ha nem, akkor legalább megkóstolhatja, mit esznek a helyi fiatalok éjjel, részegen.

Azt pedig, hogy mit csinálnak a turisták nappal, megnézzük csütörtökön. Két dolgot feltétlenül: elmennek a Che Guevara-mauzóleumba és megnézik a páncélvonatot. Előbbiben a világforradalmár várakozásainkkal ellentétben sajnos nincs bebalzsamozva közszemlére téve, csak síremléke van, múzeuma és óriási szobra, még óriásibb felvonulási térrel előtte.

Utóbbi viszont a trópusi szocializmus esszenciájának is tekinthető, és tökéletesen igazolja azt a tételt is, amely szerint mindenki arra a legbüszkébb, ami nincs neki. A sivatag közepén élő türkmének a vízre és a szép zöldre, a kubaiak meg a forradalmi hőstettekre és nagyszabású harci cselekményekre.

Modern kori történelmükben ezek közül a legjelentősebb Santa Clara ostroma és a páncélvonat elfogása volt. Való igaz, hogy 1958 decemberében a környékbeli hegyekben állomásozó gerillák Che Guevara vezetésével 12 óra alatt elfoglalták a várost, ez volt az a pont, ami után Fulgencio Batista elnök elhagyta az országot, és Castróék átvették a hatalmat. Szintén igaz, hogy a tizenkét órán belül is szimbolikus jelentőségű volt, amikor a forradalmárok egy helyi gazdától szerzett buldózerrel a sínekre hajtva kisiklatták a reakciósok páncélvonatát – ennek állít emléket a megőrzött, helyreállított és most szabadtéri múzeumként funkcionáló El Tren Blindado.

Amikor azonban szembejönnek az adatok, amelyek szerint a halálos áldozatok száma a csatában a gerilláknál egy fő, a kormányerőknél pedig nulla (leszámítva a két parancsnokot, akiket később kivégeztek), egy picit mégis mocorogni kezd az emberben a kisördög. Persze kimondottan örülök, hogy nekem még ennyi fegyverropogást sem kellett soha életemben megtapasztani, őszintén remélem továbbá, hogy soha nem is kell majd, és egyáltalán nem kívánom, hogy bárkinek is kelljen. De azért egy pillanatra elképzelem, hogy milyen arcot vágna operettország operettforradalmának propagandaosztálya, ha valaki rövid sétára invitálná a dolgozóit mondjuk Verdunben, a Don-kanyarban vagy Auschwitzban. Netán Ruandában.

De ne legyünk ízléstelenek: bárcsak megúszná a világ minden pontja ennyi erőszakkal, és lenne az a legnagyobb probléma, hogy hamisan kiabál-e az énekes, elég torz-e a metálgitár, és jó-e a hangosítás a szabadtéri színpadon. Nem különösebben az egyébként, de a célnak megfelel. A következő két napon Havannában viszont egyenesen parádés lesz majd.

Elmeséljük azt is, hamarosan.

[fotó: Pintér Norbert, további képek Havannáról itt, a vidéki Kubáról pedig itt]

1. rész: Megjöttek végre a kiscsibéim!

2. rész: Oké, egy szóló egy peso