Reméljük, hallja a szomszéd is – egy magyar metálzenekar Kubában 4.

Egy lábtörés alig harmincezer forint, és a kórház is milyen szép volt! Havanna belvárosának közepét és Zamárdi Felsőt viszont inkább kerüljétek el – ez derül ki a Superbutt-turnés úti beszámoló befejező részéből. Ezenfelül a profi besúgóhálózatról is szó esik. Csak óvatosan.

Illustration for article titled Reméljük, hallja a szomszéd is – egy magyar metálzenekar Kubában 4.

Maxim Rock. Tökéletes hang- és fénytechnikával szerelt klub, ami lehetne bárhol a világon. Szerencsénkre Havannában van. Ha másból nem, abból az egy tényből következhetnénk rá, hogy bár vezeték nélküli mikrofon is akad, elem nincs benne, és azt beszerezni egész napos program. ¿Baterías? No… – csóválja a fejét minden eladó, hozzátéve, hogy lo siento, azaz sajnálom.

Aztán úgy a tizenegyedik helyen felcsillan a tekintet: Sí, ¡hay! – igen, van, ¿Doble A? vagy ¿Triple A? A biztonság kedvéért veszünk mindkettőt, AA-st, meg AAA-st is, ezen ne múljon. És boldogan konstatáljuk, hogy keresés közben gyakorlatilag bejártuk a fél várost, amit igazán érdemes látni, azt meg is néztük. Az életet, a turistazónán kívülit, azt, ami jó ebben a városban.

A lepusztult, mégis vidám utcákat, ahol nem lép oda méterenként valaki, hogy szivart akarjon eladni, vagy meggyőzzön, hogy a Buena Vista Social Club pont itt játszik a sarki kocsmában, és tíz perc múlva kezdenek. Igen, természetesen az eredeti, melyik másik, hát hova gondolunk? Mi az hogy a múzeumba akartak? Oda ne menjenek, az ma zárva van, csak a sarki kocsma vár vendéget, ott viszont a Buena Vista, az eredeti…

Na, ezt kell elkerülni nyilván, a hűtőmágneseket, bögréket és Che-pólókat áruló giccsboltokkal, a harmincdolláros steakeket kínáló éttermekkel és a papucsos világutazók tömegeivel együtt. Hiába újították fel és festették ki szépen a belváros legbelső utcáit, azokban legfeljebb tíz percet érdemes tölteni, keresztülfutni rajtuk, aztán menekülni gyorsan.

A Capitolium – a washingtoni pontos mása – épp a határon áll, ott már lehet úgy érezni, hogy nem díszletvárosban sétál az ember, és jó lenne belülről is megnézni, de renoválják most, szóval majd legközelebb.

Váltsunk inkább pénzt, mert pár napig még itt leszünk, és a kártyák nem sokat érnek: se fizetni nem lehet velük sehol, se automatákba dugni őket, ez utóbbiak ugyanis lényegében nincsenek. Irány a bank tehát, az még szombaton is nyitva van, bár forgalom híján a harminc pultból csak öt üzemel, abból pedig kettőnél konkrétan alszik az alkalmazott – az egyik az asztalra dőlve, a másik a széken kinyúlva, fejét hátrahajtva horkol, és nem tűnik úgy, hogy jönne főnök vagy bárki, aki rájuk szólna.

Nekünk viszont elég a maradék három ablakból az egyik, két perc alatt végzünk, és lassan indulhatunk a Maxim Rockba, ahol estére kimondottan szép számú közönség gyűlik össze. Ahogy egyes zenészek mondani szokták, ha feloldanánk őket királyvízben, több száz liter kijönne belőlük, most kellene tartalékolni és hordóban hazavinni belőlük ínségesebb időkre – igaz, a hasonló megoldási javaslatként felmerülő, busz hátuljában magunkkal vitt felfújható, vagy por alakban szállított és a helyszínen vízzel elkeverve életre keltett instant közönség még ennél is praktikusabb lenne.

De itt és most ezzel a problémával nem kell szembesülni: néző jön bőséggel, kedves és aranyos mindenki, úgy tűnik, élvezik a zenét, és többé-kevésbé lelkesen megcsinálják még a rájuk erőltetett wall of death koreográfiát is (ami olyan, mint az adj király katonát – szám elején a csendes bevezetésnél tömörüljetek a terem két szélére, aztán fussatok egymásnak, amikor a zenekar csépelni kezd – vicces, nem?). Az egyetlen furcsaság, hogy Kovács Attila szólógitáros a második szám után azt suttogja, te, figyelj, szerintem eltörtem a lábamat az előbb, ugrás közben. Na persze, hagyjuk már a hülyeséget! De, tényleg! És tényleg…

Ezek szerint kórházat is látni fogunk belülről. Taxit szerezni a városnak ezen a részén gyakorlatilag lehetetlen, egyet veszünk észre, abba is épp ülnének bele valakik, de a vészhelyzetre való tekintettel sikerül kiimádkozni őket. Az éjszakai ügyeletet a Cira Garcia klinika látja el, az intézmény csillog-villog kívül-belül, és tökéletesen felszerelt.

A nővérek és orvosok nemcsak kedvesek és segítőkészek, de angolul is jól beszél mindenki. Hogy ez mennyire általános, nem tudjuk, mert idővel kiderül, ez a hely lett kijelölve a külföldiek és a havannai elit kezelésére, így lehet, hogy csak kirakatot, kubai Kútvölgyit nézünk, de az is igaz, hogy az egészségügyre büszkék arrafelé, szóval nincs kizárva, hogy máshol is hasonló a színvonal.

Itt mindenesetre fél óra alatt végzünk, a röntgenezés, ellátás, gipszelés harmincezer forintnyi CUC-ba kerül, de ha nem lenne nálunk készpénz, azt is megvárhatnánk, amíg emailben egyeztetnek az utazási biztosítónkkal, és akkor közvetlenül velük intéznék a pénzügyeket. Nekünk most egyszerűbb fizetni, aztán majd itthon megkapni a pénzt, szerencsére nem horribilis az összeg, és így még arra is jut idő, hogy a nagy ijedségre igyon valamit a sérült szólógitáros.

A maradék két koncert lemegy így, fél lábon bicegve, bárszéken. Egy még Havannában, ugyanott, a Maxim Rockban, ahol két nappal később egy ausztrál-amerikai szupergrup is fellép, a The Dead Daisies, amelynek tagjai között komoly nevek találhatók: a Guns N’ Roses gitárosa, Richard ’Bumblefoot’ Fortus, a Thin Lizzy basszere, Marco Mendoza, a Cult dobosa, John Tempesta és a Mötley Crüe meg a RATT énekese, John Corabi. Kár, hogy nem a korábbi géppel jöttek, akkor találkozhattunk volna, mondja Kovács Attila, de megbocsátjuk neki. Hamarosan pedig indulunk, hogy befejezzük a turnét Varadero, a kubai turistaipar-központ szomszédságában, Cardenas városában. A busz bő óra alatt, dél körül érkezik a célhoz, a szállás tengerparti apartman, minden adott, hogy igazi fürdős, turistás élmények szülessenek, sőt, lesz egy ráadásnapunk is, amikor már végképp csak sütkérezni kell a fehér homokon.

A tökéletes paradicsom – érezzük legalább tíz percig. Aztán elkezdjük forgatni a fejünket, ki van-e írva vajon valahova szép nagyban, hogy Bienvenidos a Zamárdi Felső, 1987? Mert igazából ehhez adott minden. Még a kocka-Ladák is, igaz, csepp-Kadettek és kettes Golfok nincsenek, viszont a kubai rendszámok pont olyan betűtípussal íródnak, mint a németek, úgyhogy ez a vonal is megvan.

Meg a turisták is hozzá. Meg a hihetetlen árak. Meg a szolgáltatások színvonala. Az apartmanban a víz a felső szintre már nem megy fel, a földszintre igen, ott viszont kifolyik mindenhova, folyosóra, szobába, előtérbe. A szemben lévő büfében ha van kedvük, kiszolgálnak, ha nincs, nem, de ha igen, akkor is ugyanazt a melegszendvicset kapod, mint bárhol az országban, kubai egyengépsonkával és -sajttal, esetleg chorizónak csúfolt olcsó szafaládészerűséggel, csak itt drágábban.

Aztán egy taxis felvilágosít, van a közelben egy jó étterem, az nem turistás. Ehhez képest harminc dollár egy tál étel, meneküljünk innen gyorsan! Át, vissza Cardenasba, mert ott viszont valóban létezik egy príma hely. Rögzítsük is: Don Qko a neve, aki arra jár, próbálja ki feltétlenül. Kellemes kerthelyiség magánkézben, elegáns, mégis olcsó, annyira, hogy negyven kilométernyi oda- és visszataxizással együtt is kevesebbet fizetünk, mint Varaderóban kellett volna.

Minden szép és jó, a tulajdonos kijön az asztalodhoz beszélgetni, politizálhatnánk is kicsit talán, de mindenkinek jobb, ha inkább a baseballról kérdezzük, aminek az a vége, hogy egy perc múlva már a terítékből felkapott kanál es villa segítségével magyarázza lelkesen az ütések fajtáit. Közben pedig érkezik a halleves, a darálthúsos falatkák előételnek meg a filete uruguayo, a mindenfélével töltött és egészen sötét színűre panírozott marhaszelet. A köretről – bár azt gondoljuk, hogy burgonyachips, mint ahogy azt gondoltuk két hétig mindenhol máshol is róla – kiderül, hogy valójában banán. Nem banana, az édes típus, hanem plátano, a semleges ízű.

Krumplival ezek szerint egyáltalán nem találkoztunk a szigeten, semmilyen formában sehol, pedig azt hittük, az a növény valahonnan innen származik eleve, de igazából Peru környékéről, úgyhogy nincs miért reklamálni. Vacsora után koncert is van még, egy utolsó, a helyszín ezúttal rendes, igazi színház, függönnyel, súgólyukkal, zsinórpadlással.

Az igazgatónő kiskosztümben toporog idegesen a színpad szélén, jaj, csak ezt ússza meg a berendezés, soha többet metálzenét nem enged a kultúra szentélyébe, látszik rajta. Mindenkinek jobb lesz úgy. A berendezés azért megússza, különösebb rendbontás nélkül eltemetjük a turnét, és megöleljük egymást a többi zenekarral.

Furcsa belegondolni, hogy a see you soon!-ok és ¡hasta la próxima!-k ellenére sokkal valószínűbb, hogy ebben az életben már nem találkozunk velük. Pedig akár tarthatnánk is a kapcsolatot, de úgyse fogjuk, ráadásul mostanában egyébként is egyre inkább kifelé jövünk ebből a zenészségből, már ha valaha benne voltunk egyáltalán. Aztán meg ki tudja.

Egyikükkel mindenesetre jóval hamarabb látjuk egymást, mint hinnénk, de most még csak ott tartunk, hogy a szállásra visszaérve bontsunk egy italt, és kezdjünk kézzel-lábbal történő búcsúbeszélgetésbe a turné kubai technikusaival. Ahogy fogy a Havana Club, úgy erednek meg a nyelvek, és hamar ott tartunk, hogy figyeljétek meg, nem tart ez már sokáig, ha elmennek a Castrók, az utánuk következőknek már nem lesz fontos se forradalom, se ideológia, se világszabadság, csak a hatalom meg a pénz, az viszont az USA-ban van legközelebb és legtöbb, szóval kinyitják a kapukat hamar, meglátjátok.

Hümmögnek, nem hiszik ők azt, mi meg magyarázzuk, hogy láttunk már ilyet, át is éltük többé-kevésbé ugyanazt, ami minden bizonnyal rájuk is vár. De nekünk más, mi egy kontinens közepén élünk, ők meg egy sziget – mondják, és különben is, amilyen viszonyok itt vannak. Egyikük pendrive-ot húz elő: ezen itt a bizonyíték, titkos dokumentumfilmek a vezetők viselt dolgairól (Havannay Fekete Doboz – mondhatná Kovács Attila szólógitáros, de szerencsére nem mondja), nézzük csak meg!

Néznénk is, de a semmiből, pontosabban a kerítés mögül egyszerre haragos hang kezd kiabálni: ¡silencio!, hagyjatok már aludni! Mi el is intéznénk kézlegyintéssel, mindegy, akkor majd otthonról rákeresünk a YouTube-on, biztos fent vannak a filmek ott is, Carlito, Raúl és a többiek viszont megmerevednek. Elsőre nem is értjük, azért itt sem szoktak börtönbe vetni, ha koccintasz egyet a barátaiddal, és kicsit hangosabb vagy a kelleténél, de hamar beugrik, hogy olvastuk: a kubai besúgóhálózat a világ egyik legjobban működő szervezete.

Még csak titkosnak sem kell mondani, olyasmi, mint az Egyesült Államokban a Neighborhood Watch Program, figyeld a háztömböt, és ha gyanút fogsz, jelentsd a körzeti megbízottnak, akinek kilétét olyannyira lehet tudni, hogy még kis táblácska is hirdeti az ajtaján: én vagyok az. A hirtelen ijedségen túl nagyobb baj szerencsére nem történik, párszor fennhangon elismételjük egymásnak, hogy a politika senkit sem érdekel, csak a zene a lényeges, meg a barátság, reméljük, hallja a szomszéd is, és lassan asztalt bontunk.

Reggelre a teljes turnészemélyzet eltűnik, visszatértek a busszal Havannába, a többi zenekar már a repülőn, csak nekünk van még egy napunk, hogy nyaraljunk felhőtlenül. Ernyes Szilárd dobos délelőtt tizenegykor elalszik a napon, rákvörösre ég, de nem zavarja, azt mondja, Londonban, ahol mostanában él, úgyis mindig esik, most legalább letudta az éves bevitelt D vitaminból. A fehér homok és a langyos Karib-tenger ma is tíz percig vicces. Na jó, harmincig is talán. De csak ezért biztosan nem utaznánk ide még egyszer. Tiszta szerencse, hogy baseballmeccset is láttunk, az mindjárt más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Este találunk egy élőzenés kocsmát, a jobb sorsra érdemes metálosokból verbuválódott banda hibátlanul nyomja az I Love Rock N’ Rollt meg a Sweet Child O’ Mine-t a német, orosz és skandináv nyaralók legnagyobb örömére. Az énekes körberohan kalapozni, és miközben bedobjuk az 1 CUC-ot, arra gondolunk, hogy ha százötven mérfölddel odébb születik, kvalitásai alapján simán lehetett volna ő az eredeti Axl Rose, de a világ igazságtalan. Vagy talán mégsem. Mert egyáltalán nem biztos, hogy kiégett világsztárnak jobb lenni, mint vendéglátós muzsikusnak. Mi utóbbiak legalább álmodhatunk… de mindegy is, hagyjuk, aludjunk csak szimplán, holnap indulunk haza, a világ másik felére.

A repülőtéren marad még némi idő fotózkodni, nézelődni, huszonöt dolláros kilépési illetéket befizetni, és csodálkozni. Mert nézzétek csak, azok ott a svájciak, nem? – kérdezi Nedoluha György basszusgitáros, és igaza van. Azok ott a svájciak. A luzerni zenekar, akiknek már egy nappal korábban el kellett volna utazniuk. Na igen – mondják, csak a turnébusz, mármint a nagy, a minisztériumi, ami szállított minket két hétig, na az nem ért ide időben. Istenem, van ilyen, fel kellett még venni pár stoppost, aztán a sofőr ismerőseit is, akiket ráadásul illett házig fuvarozni valamelyik útközbeni falu közepére, és tényleg nagyon izgalmas volt így az út, viszont a repülőt sikerült lekésni.

Tenni nincs mit ilyenkor, a másnapra újra megvett jegyek ugyan nyolcszáz euróba kerültek fejenként, de kihez mennének panaszra? A sofőr hivatalosan valószínűleg tíz év alatt sem keres annyit, hogy kártérítést fizessen, talán a miami rokonoknál próbálkozhatnának, mert azok úgyis vannak mindenkinek. Esetleg maga a minisztérium, onnan biztos jönne valami válasz két-három hónap alatt, ha addig odaláncolnák magukat a kerítéshez.

Szóval értjük a realitást, ugye? Sebaj, egy igazi jóléti társadalom gyermekei simán kibírnak ennyit, és végső soron tényleg nem is siránkoznak rajta sokat, ez van, így is nagy élmény volt. Sőt, már előre tudták, hogy az lesz, annyira várták az utat, hogy egyikük konkrétan a hátára tetováltatta a turné plakátját szép nagyban. Cuba, 2015. És mi tagadás, ha magunkra nem is varratnánk, azért mi sem haragszunk, hogy itt lehettünk. A gépre még sortban és trikóban ülünk fel, Moszkvában a tranzitváróban már felkerül egy hosszúnadrág, Pesten a szabad levegőre érve jön a kabát, a sapka, a sál is, és két hét meg kétszer tizensok óra repülés után az éjszaka közepén a félálomban lévő feleségtől a kérdés: na, milyen volt, nyuszikám?

Érdekes. Majd írok róla valami útinaplót.