Miért szabad tisztelni bárki vallási érzékenységét?

Pontosan azért, amiért nem tisztelni is szabad. Nekem pl. általában ahhoz van kedvem, hogy érzékeny legyek bizonyos érzékenységekre. Különfélékre. Ezt is megtehetem, és ez így jó.

1.

Viharokat látok Szily publicista tegnapi posztja alatt. Bár nem olvastam el az összes kommentet, jó sokba belenéztem. Szórnak. Ilyenek is vannak, és olyanok is. Provokálni akart, vethetitek közbe, nincs ezen mit csodálkozni. Pedig nem: van, hogy provokálni akar – ki ne emlékezne a szuper deutschos-konzultációs sztorira –, most azonban inkább egy evidenciát akart megmagyarázni. Legalábbis szerintem. Mert nem kérdeztem meg őt. Azért nem, mert szeretek helyet hagyni a fejemben az értelmezésekhez. Az értelmezésem most erősen leegyszerűsítve így hangzott: mindent lehet, semmi sem kötelező.

2.

A véleményfogyasztás őrületes szárba szökkenését figyelhetjük meg napjainkban. Ez az internetnek köszönhető. Persze tudni kell, hogy az egész fenomén ilyen értelmiségi vircsaft csupán – elitista él nélkül állítom ezt, nem arról beszélek, hogy aki ilyesmivel pepecsel szabad- vagy munkaidejében, annak van-e diplomája –, ezzel együtt mégis sokkal-sokkal több az elfogyasztható vélemény, mint bármikor az emberiség történetében. Ráadásul ezek a vélemények immár nem tornyosulnak afféle fároszként a sziklaszigeten, és nemcsak azért, mert sokan vannak, hanem azért is, mert bárki bármelyik pillanatban elmondhatja róluk a maga véleményét. Rajonghat értük, egyetérthet velük, sárba taposhatja őket.

A véleménymonopóliumoknak végük. Bárki lehet megmondóember is, pojáca is. Valamint a páternoszter is állandó mozgásban van. Föl, hehehe, le, hehehe.

A véleményfogyasztók két okból fogyasztanak véleményt. Vagy hogy egyetértsenek – hogy elégedetten konstatálják, valaki ügyesen elmondta, amit ők talán kevésbé ügyesen, talán még ügyesebben gondolnak –, vagy hogy vitatkozzanak, harcoljanak. A kánonok hitelessége, mindenhatósága összeomlott – a véleményinflációnak hála –, kitört a véleménydemokrácia, és a véleményfogyasztás kicsit olyan lett, mint a futballszurkolás. Kardozás és lövöldözés helyett a megfelelő írásokkal, illetve ezen írások alatt vagányul le lehet vezetni a feszültséget.

(Bár az is van még, hogy a futball közben a szórakoztatóipar része lett – ráadásul kiemelt része –, és ettől a véleményfogyasztás még messze van. Igaz, Magyarországon a futball is messze van a futballtól, vagyis a szórakoztatóipartól, de ebben most ne süllyedjünk el.)

A véleményformáló véleményfogyasztók egy része ugyanakkor – nem kritikaként mondom, csak észrevételezek – mintha lemaradt volna egy brosúrával. Úgy tesznek, mintha még lenne kánon. Mintha valakik megmondhatnák, mit kell gondolni bármiről/mindenről, és utána ehhez kellene alkalmazkodni, ezzel szemben állást foglalni. Az a jó hírem van – hahó! –, hogy ilyen nincs. Talán soha nem volt, de ha mégis, a bölcsek kövét időközben elvitte a cica, sem a baloldali-liberális, sem a jobboldali-konzervatív véleménymondók nem az objektív igazságot mondják, akkor sem, ha úgy tesznek. Nem muszáj, de a változatosság kedvéért fel is hagyhatunk azzal a megközelítéssel, hogy a baloldali-liberális véleménymondók és -fogyasztók nagyképű majmok egyfelől, a jobboldali-konzervatív népség meg bugris suttyók másfelől.

Vége, vége, vége.

Vagyis a Cink sem mondta meg tegnap senkinek, hogy mit kell gondolni a vallási érzékenységről, a muszlimokról, a keresztényekről, a zsidókról és a vicceskedésről. Maximum azt mondta, hogy szerinte mit érdemes – ha már olyan rohadt szerencsések vagyunk, hogy ennek az európai kultúrának a széle tájékán élhetünk.

3.

Talán meséltem már, de ha igen, akkor sem emlékszem, mikor és hol. Saslikoztunk többen, jó tíz évvel ezelőtt, ott volt egy távoli barátom is, ketten forgattuk a húsokat, beszélgettünk. Ő akkor már hosszabb ideje vendégmunkáskodott Magyarországon – kőművesként –, de velem ellentétben nem itt lakott, otthon, Kárpátalján volt háza, havonta hazajárt, vitte a pénzt, amit itt megkeresett. Szóba került, hogy hogy élünk most, és hogy hogy éltünk régen, a rendszerváltás előtt. Őszintén megdöbbent, amikor azt találtam mondani, nem lehet a kettőt összehasonlítani. Vagyis ezzel még egyet is értett – akkor esett le az álla, amikor kiderült, én úgy gondolom, 2004 rengetegszer több életet kínál, mint amennyit annak idején 1984 kínált.

4.

Azt mondjátok, hiába pofázok összevissza, a baloldali-liberális vélemények akkor is túlsúlyban vannak? Ez legfeljebb az internet – és a kereskedelmi televíziózás – előtt volt igaz. Mérleg nincs nálam, nem is kell hogy legyen. A lényeg úgyis az, hogy minden fogyasztó milliószám talál magának véleményt, amivel egyetérthet, és olyat is, ami ellen harcolhat. Ennél is lényegebb lényeg, hogy – szintén az internetnek köszönhetően – nemcsak ilyen vagy olyan lapok és helyek léteznek, ahol van vonal, és tartani kell az irányt. Ahogy pl. az Indexnél, úgy a Cinknél is az a nagy helyzet, hogy nincs vonal, és irány sincs. Sem ott, sem itt soha nem kellett semmit leírnom, amit nem akartam, és bármikor leírhattam bármit, amit le akartam.

Gondolunk valamit a világról, ez nyilvánvaló, azért férünk el egymás mellett. De csak hasonlóan gondoljuk, nem hajszálra egyformán. Én is azt gondolom, hogy cseszegetni bárkit lehet – bennünket is, ez magától értetődő –, de számomra kiemelten fontos az a bizonyos csavar: hogy ettől még nem kell mindenáron cseszegetni őket.

5.

A baloldali-liberális világértelmezés része az ateizmus, sőt a harcos ateizmus. Harcos ateista diktatúrába születtem, ott jártam iskolába, egyetemre, raktárakká és ateista múzemokká átalakított templomok, betiltott húsvétok és karácsonyok árnyékában nőttem fel. Már csak emiatt sem jöhet szóba, hogy az ateistákkal meneteljek, akkor sem, ha egyébként nem vagyok vallásos. Az egyházak és a vallásos emberek nem ellenségeim – megint csak mindegy, hogy muszlimok, katolikusok, zsidók vagy akármik –, világképem épségét nem veszélyeztetik, viccet belőlük nem csinálok. Azt a csekély vitriolt, ami a birtokomban van, másra használom.

Megtehetem. Ha úgy tartja a kedvem, tisztelhetem a vallásos emberek érzékenységét. (Ha pedig úgy, tisztelhetek más érzékenységeket is.) Ha ezzel vagyok kivétel a szubkultúrámban – bár ebben sem lennék biztos, sőt azt sem tudom, van-e szubkultúrám egyáltalán, amelybe csont nélkül illeszkedek –, annál jobb: mi lehet mókásabb, mint feje tetejére állított punknak lenni a polgárpukkasztókkal szemben?

6.

Mindenki érzékeny. A muszlimok, a keresztények, a zsidók, az akármik is. Én is. (Nem kizárt, hogy még a kommunisták is, bár egyes tudományos elméletek szerint ez fogalmilag kizárt.) Mindenkinek van mire érzékenynek lennie. Mindenkinek másképpen fájhat egy karikatúra, egy mondat, egy cikk, egy poszt, egy komment. Megint egy evidencia: a véleménydemokrácia része a kurvaanyázás szabadsága is. A visszacsatolás azonnali, sőt nemritkán fájdalmas és aránytalan. Fogalmam sincs, hogy létezhet-e, kialakulhat-e ebben a kultúrában az egyensúly. Ám annak örülök, hogy a Cinken – szigorúan csak szerintem – nem állunk annyira távol tőle. Már amennyire az 2015-ben és ezekben a viharos időkben így felmerülhet.

A Cinken túl pedig: ami nem tetszik, nem olvasom, aki idegesít, kikövetem, amitől undorodom, ignorálom. Ha hiszitek, ha nem, gyűlölet nincs bennem, az túl erős érzés, óvatosan kell zsonglőrködni vele. Az meg biztos: nincs az a szemét-gonosz-cinikus-aljas szó vagy ceruza, amire adekvát válasz a golyó. Azt a leggecibb véleményellenség sem érdemli meg.

Na hát kb. így fest az én liberalizmuson túli-inneni véleményidealizmusom.