Mert sokkal többet vesznek, mint tíz vagy tizenöt éve. A tendencia egyértelmű, csak az okain lehet vitatkozni. Én az alábbiakat találtam.
Mert sokkal többet vesznek, mint tíz vagy tizenöt éve. A tendencia egyértelmű, csak az okain lehet vitatkozni. Én az alábbiakat találtam.
Sokakat meglepett a Pitchfork magyar mikroblogokat is megjárt hétfői nagy cikke a vinyl vagy közkeletű – de a hozzáértők szerint hibás – nevén a bakelitlemez reneszánszáról, pedig ez már évek óta tartó folyamat. És bár félek erről cikket írni, mert mindig jön valaki, aki megmondja, hogy miért nem helyes leírni, hogy vinyl, vagy pláne, hogy bakelit, de kísérletet teszek rá!
A vinyl a nyolcvanas évek végéig volt az első számú hanghordozó a piacon, onnantól kezdve egyre jobban kiment a divatból, és a kétezres évek közepéig ez a tendencia nem is változott. Onnantól viszont előbb szép csendben, majd 2008-tól egyre feltűnőbben újra nőni kezdett az eladott vinylek száma.
Azóta is évről évre több és több csillogó fekete lemezt adnak el: Amerikában például több fogy belőlük, mint a kilencvenes évek eleje óta bármikor, a briteknél tavaly adták el a legtöbbert 1997 óta, és a tendencia korántsem korlátozódik a két nagy angolszász piacra.
Júniusban Jack White új albuma, a Lazaretto vinyl verziójából több fogyott egy hét alatt, mint 1991 óta bármelyik lemezből (az előző rekordot a Pearl Jam Vitalogyja tartotta). Sőt, az első héten majdnem ugyanannyi vinyl ment el belőle, mint CD. Hasonlóról még egy-két éve sem nagyon lehetett szó ilyen populáris lemez esetében, mert azért a realitás az, hogy a vinyl Amerikában is csak a teljes lemezforgalom két százalékát teszi ki – legalábbis egyelőre. Ez nem is meglepő, hiszen a gyártása nem olcsó, és időigényes is, mert speciális technológiát igényel.
Az, hogy minek köszönhető a nagy vinylreneszánsz, egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogy az audiofilek gondolják. Több, a témával alaposan foglalkozó cikk elolvasása után az alábbi okokat tudnám kiemelni:
1. Essünk túl gyorsan az audiofil indokon: igen, sokkal jobban (melegebben, teltebben stb.) szól, mint az MP3, meg a CD, de ez eleve függ az adott hi-fitől is, másrészt az emberek többsége egyszerűen nem audiofil, és tök hidegen hagyja őket, hogyan szól a zene, mert nem értenek hozzá. Itt vagyok például én: inkább lemezekre költök, mint hangberendezésre. Nem tudom, hol olvastam, de pontos a meghatározás, hogy a zenebuzikat többek között a pocsék hifijükről lehet megismerni.
2. Nagyon érdekes analógiával szolgált Peter Weber a theweek.com-on: a svájci óragyártás magára találását hozta fel példaként, miután a hetvenes-nyolcvanas években az olcsó japán kvarcok elárasztották a piacot. Akkor a gyűjtők hozták vissza a sírból a hagyományos karórákat, rendre komoly összegeket áldoztak értük aukciókon, és ezzel jelezték az ipar számára, hogy van még a mechanikus dolgokban fantázia. Hozzájuk hasonlóan a vinylgyűjtők nagy száma is elgondolkodtatta a lemezipart, hogy érdemes az új lemezeket ilyen formátumban is kiadni, és most már minden valamirevaló külföldi előadó lemeze újra kapható ekként is.
3. Egy másik értelmezés szerint a Lemezboltok Napja (Record Store Day) is fontos szerepet játszott mindebben: ez Amerikában indult 2007-ben, egy évvel később vették át a britek, és lett nemzetközi eseménnyé minden áprilisban, nagyjából egybe is esik ez a vinyl nagy felívelésével. A Record Store Day mindenféle eseményekkel, koncertekkel, akciókkal hívta fel a figyelmet arra, hogy lemezt venni jobb dolog, mint csak úgy letölteni pár fájlt, és mára komoly eseménysorozat lett belőle, amelyre a multikiadók is rákészülnek.
4. A közhiedelem szerint bakelitet a dj-k vesznek, meg az öreg gyűjtők. Na most ez alapján főleg elektronikus tánczenét és régi klasszikusok újrakiadásait kéne vásárolniuk, ehhez képest a legnépszerűbb vinylek Amerikában és a briteknél is az új, populáris pop-rock lemezek: Jack White, Arctic Monkeys, Black Keys, no meg az új Daft Punk, illetve még a népszerűbb, jobb híján indie-nek nevezett előadók. Vagyis azok a műfajok, melyekben még az albumnak szerepe van, ellentétben a slágerlistás poppal, hiphoppal, R&B-vel. Az albumcentrikus műfajoknak pedig eszükben sincs meghalni, és a rajongóik minden korcsoportban megvannak, és nem feltétlenül kell ehhez elvakult zenegyűjtőknek sem lenniük, mégis sokan vesznek vinylt.
5. Végül itt vannak a már érintett indokok: a személytelen digitális zenehallgatással, illetve a kisebb és eleve szupermarketeknek gyártott, műanyag CD-vel szemben a vinyl nemcsak kézben fogható, de jól is néz ki, megnyugtatóan recseg, és azt az érzetet kelti a vásárlóban, hogy tényleg kapott valamit a pénzéért, ellentétben a fájlokkal, amiket ingyen le lehet torrentezni. Egy lemezhez lehet kötődni, egy fájlhoz kevésbé.
Persze könnyen lehet, sőt, valószínű, hogy pár év elteltével kifullad majd a vinylláz, de ez nyilvánvalóan tök jó dolog, hogy van, és a sírból vissza tudott jönni.
Azt azért hangsúlyozom, hogy a fentiek a nemzetközi helyzetre vonatkoznak. A magyar vinylvásárlási piacról nincsenek adatok a Mahasz oldalán sem (pedig ott még a kazettákra vonatkozó adatokat is feltüntetik), de egyébként sem hiszem, hogy itthon mérhető mennyiségű lenne a növekedés. Amikor lassan két éve írtam egy cikket a hazai bakelitkínálatról, az derült ki, hogy nincs olyan lemezbolt Budapesten, ahol széles körben és több stílusban kaphatók új vinylek.
A magyar piac kicsi, és amúgy is arra lettünk szocializálva, hogy a lemezeket úgy szerezzük meg, ahogy tudjuk: akár kazettára másolva, akár letöltve. De ki tudja, hátha itt is szemmel látható jelei vannak a vinyl feltámadásának, csak én nem láttam, és rövidesen nem csak a Quimbynek és a hasonló státusú zenekaroknak éri majd meg, hogy vinylen is kiadják az aktuális albumukat.
Fotó: AP Photo/Nick Wass