Egyre jobban szeretem a szekszárdi vörösborokat, annyira, hogy az alkalmat megragadva írok róluk egy megemlékezést. Meg nemcsak róluk. Sokan mondják mostanában, hogy túlárazottak a magyar vörösök, én azonban tudok pár pincét, amelyek termékei nem azok.
Egyre jobban szeretem a szekszárdi vörösborokat, annyira, hogy az alkalmat megragadva írok róluk egy megemlékezést. Meg nemcsak róluk. Sokan mondják mostanában, hogy túlárazottak a magyar vörösök, én azonban tudok pár pincét, amelyek termékei nem azok.
Az alkalmat az adta, hogy átmenetileg Berlinbe szakadt – még átmenetibb jelleggel Budapesten tartózkodó – barátainkkal beültünk tegnap este a DiVinóba a Bazilika mellett, és különböző borokat fogyasztottunk ott. A DiVino egyébként különös hely, évek óta megvan már, ráadásul ötödik hónapja itt dolgozom közvetlenül mellette, ennek ellenére nem jártam még ott soha. Ránézésre nem vonzó nekem. Pedig a koncepció is rendben van, fiatal magyar termelők – az úgynevezett Junibor egyesület tagjai – dolgait tartják, és pörög is a hely, mint a motolla. Tele volt ezúttal is, első ránézésre a publikum elsősorban huszonéves lányokból állt, és kétharmaduk rozét helyezett el a szervezetében nagy lelkesedéssel.
Mi nem. Mi előbb Mád furmintot, azután Turul nevű vörös küvét ittunk, amit cabernet franc-ból és merlot-ból állít össze a szekszárdi Vesztergombi Ferenc és Csaba, előbbi az apa, utóbbi a fiú a családi vállalkozás keretében. Vesztergombi Ferenc régi motoros, már a kilencvenes évek legelején – talán harmadikként a komplett mezőnyből – elnyerte az év bortermelője címet, ám később kissé kiment a divatból. Mindig jönnek mások, ráadásul a Vesztergombi família az ezredforduló környékén új, nagy, téglás-boltíves pincét építtetett, ami nem sikerült valami jól, elrontották a szigetelést, folyamatosan szivárgott-dőlt be a víz, dohosodtak a hordók, és ez néha a borok illatán és ízén is nyomot hagyott.
Azóta rendbe rakhatták a dolgokat, mert ebben a 2011-es Turulban árnyalatnyi hiba nem sok, annyi sincsen. Gyönyörű mélyvörös színe, gyümölcsös-hordós-harmonikus illata volt neki, egészségesen kereknek, közepesnél testesebbnek, színesnek mutatta magát a korty, csúszott is derekasan. Az a legnehezebb, eltalálni, hogy a vörös ne legyen sem túl sűrű és nehézkes, sem vékonyka és savanykás, de legyen ehelyett tartalmas és komoly, egyszersmind jól iható és elegáns.
Hát ezt tudják egyre magabiztosabban a szekszárdiak. Ezt tudják egyre többen közülük. Nem mondom, hogy tízből tízszer, de nyolcszor-kilencszer biztosan nem nyúlok mellé, ha hozzájuk nyúlok. Mármint ebben az ezer forinttól kétezren át háromezer környékéig – vagyis tízeurós és az alatti, ilyenformán a legfontosabb – terjedő kategóriában. Ha csak az elmúlt heteket nézem, a Turulon kívül volt Heimann-kadarka és Márkvárt-féle Ezerötös, mindkettő tökéletes formát futott. Nekem, a kedvemért.
De sorolhatnám is tovább, a régi nagyokkal kezdve, mint Taklerék – ők drágább polcokon nyomulnak főként –, az újabb ügyesekkel folytatva, Sebestyén Csabától a Szelesháton, a Merfelszen, Eszterbaueren, a Tüske Pincén át a Posta fivérekig.
A tízeurós vörösbor tényleg nagy dolog. Az öteurós pláne. Nemcsak Magyarországon, másutt sem könnyű az ilyet hibátlan minőségben, rendszeresen, komoly mennyiségben elkészíteni. Sokkal nehezebb vörösben menőzni, mint fehérben. Úgyhogy az roppant szép dolog, hogy Szekszárd – meglátásom szerint, ahogy Mezei Dániel, az ikonikus sportkommentátor mondaná – élére állt ennek az ügynek. Örvendezzetek velem, és ha nem hiszitek el bemondásra, amiket állítottam, akkor járjatok utána.
Egyfajta utóirat
Ennek a posztnak nagyon örülne Szalontai Zsolt, aki Szazso néven ismert alakja volt a mikroblogszférának. Sokan szerették, sokan nem, így van ez mindenkivel, aki puszta sportból akár az egész világgal is kész szembeszállni. Szazso volt a magyar Tumblr első számú katolikusa és fideszese – egy nem kis részben ateista és meghatározóan liberális-ellenzéki közegben –, és tényleg beszólt bárkinek, aki beszólt neki, meg azoknak is, akik nem. Ez volt a küldetése. Engem leginkább azzal tudott bosszantani, hogy minden áldott hokis posztomat reblogolta, azzal, hogy úgysem lehet látni a korongot.
Személyesen is találkoztunk többször, főként koncerteken, és persze az első alkalommal kiderült, hogy Szazso IRL nem dúvad, hanem egy kedves, barátságos, harminc-egynéhány éves srác. Maileztünk utána gyakran, megírta, ha kedvelte egyik-másik cikkemet, megbeszéltük, hogy elmegyünk borozni, találkoztunk volna májusban az A38-as Woven Hand-hangversenyen – de hirtelen felindulásból elutaztam ehelyett Minszkbe, a világbajnokságra. Szó volt arról is, hogy ősszel elviszem egy meccsre, hadd lássa végre, hogy látszik az a kurva korong.
Szazso azért örülne ennek a posztnak, mert szekszárdi volt, azazhogy faddi, ekként harcos lokálpatrióta és a környéki borok nagy rajongója természetesen.
Viszont hokimeccsre már nem megyünk együtt. Azért nem, mert ma van a temetése.