Mondják, hogy a gyerekkori élmények meghatározóak. Egész életünkre kihatással lehetnek olyan apróságok, mint egy átlagosnál bátrabban és bőségesebben dekoltált óvónéni, vagy egy megfelelő pillanatban elejtett megjegyzés arról, hogy Vicuska állítólag szereti a Motörheadet. Nem beszélve az óvodai jelekről. A városszerte Kosárferi és Létragabi néven (el)ismert entitások mesélhetnének erről, ha akarnának, de többnyire nem teszik. Mert a Kosárok már csak ilyenek.
Minden későbbi, esetleg dehonesztálónak ható megjegyzésem ellenére most szeretném leszögezni, hogy a katicabogarak cukik. Nem feltétlenül az Ázsiából orvul behurcolódott harlekinkaticákra (avagy ahogy a gyerek nevezi: a fordított katicára) gondolok, sokkal inkább a teljesen hagyományos hétpettyesre. Tehát itt és most kijelentem, hogy a katicák társadalmi megbecsülésre érdemes jószágok és pont. Ámde!
Mostanra talán mindenki kiókumlálta, hogy az óvodai évei elején járó kis Széplábi (27,6 kg) jele bizony a katica volt. Széplábi különben fiú, ezt érdemes leszögezni. Persze volt ennek előnye, ez eltagadhatatlan, hiszen például felismerhető, egyértelműen azonosítható katicát rajzolni, hímezni, rézbe metszeni vagy zsírkrétával tapétára álmodni sokkal könnyebb és hálásabb feladat, mint ugyanez mondjuk gyöngysorral, ceruzaelemmel vagy rotációs kapával. Sőt határozottan emlékszem, hogy nálunk tisztán technikai okokból kifolyólag Szilvarobi is Kékalmarobi volt, ami talán még súlyosabb teher, mint Katicabandiként élni, pláne hogy falumban, a festői Szabadszálláson amúgy az inkább számos, mint számtalan birkajószág közismerten gonosz tekintetű vezérének is Bandibárány volt a neve, még ha kos volt is. És bizony, később is, Katicabandik és Virágpetik ezreivel együtt éltük meg az elemi rajongást, amikor az “Egy bogár élete” c. rajzfilmben Fickó, a rendkívül szimpatikus hatlábú gyakorlatilag mindenkinek beverte a pofáját, aki megpróbálta őt felszedni, csak mert aki katica, az biztosan lány (is). És akkor már szinte félve utalok azokra az időnként személyeskedésig fajuló vitákra (“Óvónéni, te buta vagy!”), amelyek során egyértelműen és olykor nyersen kellett az istápolásunkra kirendelt, sajnos kellőképpen nem képzett tanerő figyelmét felhívni a tényre, hogy elfogadhatatlan megoldás a hetedik, páratlanadik pöttyöt valamelyik szárnyra rakni, nem pedig középre. Nyomorék, hibás, féloldalas Katicabandiként létezni ugyanis még borzalmasabb, mint rendes, szabályos Katicabandiként. S a tény, hogy végül a pötty a szárnyfedeleket elválasztó vonalra került, egy életre meghatározta a konfliktusok felvállalásának szükségszerűségről alkotott elveimet.
Meg hogy miért utálom a tetveket.