Messziről kezdem, mert – mint mindenkor, ha az ember bizonytalan – a legjobb oda visszanyúlni, ahol ismerős tereptárgyak között evickélhetünk. Amiképpen a hentes akár szerelme iránti érzelmei taglalására is valamiképpen mindig a felsál és a töltött hurka horizontján keres fogalmi kapaszkodókat, úgy a posztoló pedagógus is előbb-utóbb választott hivatásából emel be mind nagyobb arányban példákat ügyefogyott tanmeséibe. Ez – Nanáhogy, majd de! – nem is akkora baj.
Bizonyosan mindenki ismeri azt a remek órákat tartó, kompetens és felkészült pedagógustípust, aki szakmája avatott mestere volna, ha azok a szemét kölykök nem csesznék el neki folyton a jól megtervezett műsorszámait. Ezek a kis taknyok, nem törődve a felkészülésbe fektetett munkával és energiával, rendszeresen kizökkentik hősünket előadásából: ezek kérdeznek, ezek nem értik, ezek hiányoznak, emiatt aztán a következő órán nem értik, ezeknek gondjaik vannak, álmosak, ezeknek elválnak a szüleik, és ez nekik rossz, ezek bekérdeznek, néznek az ostoba kis szemükkel, és egyáltalán: vannak. “A német nép nem érdemelt meg engem!” – érzi mind inkább a kolléga. Az efféle pedagógus valójában pedagógus-terrorista. Mi, egykori szenvedő diákok és ofkósz tanárzsenik persze tudjuk, hogy a nevezett tanerő olyan messze van a tanítás-nevelés legalapvetőbb elveitől is, mint kacsa a nokedlit. No de hogy lesz ebből épkézláb metafora?
AHOGYAN a tanítás interaktív tevékenység, melynek lényegi eleme a diák, annak visszajelzései és részvétele önmaga fejlesztésében, ahogy a jó tanár a jó tanórán annyit vagy többet tanul önmagáról és a világról, mint a gyerek, ÚGY a jó posztnak immanens része a jó komment, a jó írónak szükséges és nélkülözhetetlen társa a jó kommentelő. Az okos és kritikus kommentárok a mégoly nyers és szikár tartalmat is megtöltik. Hiszem és vallom, hogy valamennyi írás a hozzáadott olvasói értékkel EGYÜTT teljesedik ki, attól elválaszthatatlan.
Mert nélkületek mi is csak féllábú kanárik vagyunk a seggbe rúgó versenyen.