Semmi sem eleveníti fel annyira a késői hűtőláda-szocializmus és a rendszerváltás korszakát, mint egy bécsi bevásárlókalauz egyenesen a Gorenje-turizmus egyik csúcsévéből, 1989-ből!
Semmi sem eleveníti fel annyira a késői hűtőláda-szocializmus és a rendszerváltás korszakát, mint egy bécsi bevásárlókalauz egyenesen a Gorenje-turizmus egyik csúcsévéből, 1989-ből!
Menjünk Bécsbe banánért!
Bóta Gábor és Kiss Csaba könyve annak idején a bevásárlóturizmussal és a kapitalizmussal éppen csak ismerkedő magyar tömegeknek íródott, és amennyire vicces mai szemmel, legalább annyira szomorú is az egész.
1988 előtt nyugatra utazni csak háromévente lehetett, a bürokratikus procedúra keretében adott kiutazási engedélyt kegyként osztogatta a Belügyminisztérium. Mielőtt aztán a rendszer elkezdett volna úgy istenigazából inogni, a kormány hirtelen ötlettel bevezette a világútlevelet: 88. január 1-jétől már az “útlevél a világ összes országába többszöri beutazásra jogosít”.
Villámgyorsan tízezrek váltották ki az új útlevelet, és hamarosan kocsisorok indultak útnak Hegyeshalom felé, az osztrák üzletekben pedig egymást érték a videomagnót és hűtőládát vadászó honfitársaink. A két éven át dühöngő hűtőláda-turizmus idején elképesztő mennyiségű valutát hagytak a magyarok Ausztriában, egyes becslések szerint 50 milliárd forint értékben.
Sokan akkor szembesültek ma már teljesen alapnak számító dolgokkal először: van áruválaszték, az eladók köszönnek, az árak boltonként változnak, és olyan menő dolgokat lehet kapni nem csillagászati összegekért, amiket a Keravillban hiába keresne bárki is.
Hát ezt az időszakot örökíti meg tűpontosan a Bécsi bevásárló kosár, amit végiglapozva egyből a Zsigulikra szíjazott Gorenjék és a kilószámra vásárolt Limara dezodorok idejében érezhetjük magunkat, akár kivettük a részünket a portyázásból annak idején, akár nem.
Spórolós magyar nem vesz utcai árustól dobozos üdítőt!
Aki még nem élt akkor, az alábbi sorokat olvasva pillanatok alatt meg fogja érteni, miért lesz kisebbségi érzésünk a mai napig, ha belépünk egy tetszőleges boltba a Lajtán túl, és ez még nyomokban úgy is megmaradt, ha az elmúlt 25 évben sokat próbáltunk tenni ellene.
Úgyhogy induljon a menet, tanuljatok meg vásárolni olcsón a kapitalizmusban! A legjobb idézetek jönnek:
Amint a fotocella becsukta Ön mögött az ajtót s még körül sem nézett, már ott lesz Ön mellett egy eladó és meg fogja kérdezni, hogy mit óhajt? Kérem ne essen pánikba! Jó üzletet kötni csak jó hangulatban lehet.
Ha olcsón akar kávét inni, akkor az EDUSCHO nevet nem szabad elfelejtenie! Az EDUSCHO az ott kávézó bécsiek fejében az olcsóság szimbóluma, csakhogy a kávén kívül hetente váltakozva hat-nyolc slágercikket árusítanak itt. Ám ezek már cseppet sem olcsók. Ez azonban bennünket, spórolós magyarokat igazán ne zavarjon, mi az EDUSCHO száz bécsi boltjában csak kávét iszunk. De vigyázat! Ausztriában nagyon elterjedt a magyarnál gyengébb, csupán leforrázott, úgynevezett “filteres kávé”. Ne ilyet kérjünk, hanem mondjuk azt, hogy “Mokka, bitte”, és készítsünk elő 6 schillinget.
Ugyancsak alapvető megjegyezni azt is, hogy spórolós magyar nem vesz utcai árustól dobozos üdítőt 15-20 schillingért, hanem bemegy az élelmiszerboltba, és ott megkapja ugyanazt 4,90-ért.
Ha már az élelmiszerboltoknál tartunk: alapinformáció, hogy Nyugaton ezek is eltérő áron árusítanak. Vannak drágábbak, elegánsabbak és vannak szerényebbek. Ezért a nagymama iránti nosztalgiából “elmehetünk a Meinlhez”, de legyünk a tudatában, hogy itt minden élelmiszert 20-30%-kal drágábban vásárolhatunk meg, mint pl. a BILLA-ban, a KONZUM-ban vagy a SPAR-ban, a HOFER-nél vagy az ALDI-nál.
Azt ugye tudja, hogy itt minden ár 9-re végződik? Ez is egy lélektani fogás, a 99 jobban hangzik mint a 100. Ugyanakkor nekünk nehezebb megjegyezni a számokat, mert “mennyi is volt, 1599 vagy 1699? A 99-re biztosan emlékszem” – lehet hallani lépten-nyomon.
Ha valaki napokig külföldön van, az nem koplalhat folyton, nem ehet örökké téliszalámis szendvicset otthonról, kell néha valami főtt étel is. Tapasztalataim szerint a legolcsóbbak még mindig az egyetemi menzák. (…) Ennél olcsóbban már csak az étkezhet, aki nem restell Róbert bácsi konyhájára járni egy tányér ingyen levesért. Mert Bécsben ilyen is van, Klostersuppének nevezik, általában naponta dél felé lehet a legtöbb kolostorban kapni, csak egy saját kanál kell hozzá. Csak hát élelmes honfitársaim figyelmét szeretném felhívni arra, hogy ha lehet, a frissen vásárolt videót ne vigyék magukkal a szegénykonyhára…
Sajnáljuk, ha most kiábrándítunk valakit: a Mariahilfer áruválasztéka egy átlagos nyugati város lakója számára kifejezetten egysíkú és szegényes, talán kissé abszurd is.
Csak 33 schilling a Limara!
A könyv aztán elképesztő mennyiségű adattal támad: megtudhatjuk, hol mennyibe kerül a Camay szappan, a Kaloderma krém vagy az Impulse dezodor, de még jobb, hogy miniinterjúk is színesítik a vásárlási tippeket, például a Gerngross áruház (amit a könyv szerint a magyarok csak G-betűs áruházként emlegetnek) igazgatójával, és ez meglepetéseket kínál:
Semmi márvány lépcsőház, sehol egy vörös szőnyeg, pedig az áruház, melynek irodái felé közeledünk, igazán nem nevezhető kicsinek a maga évi fél milliárd schillinges forgalmával. Az igazgató titkárságán sincs se pálma, se olvasnivaló újságok, még külön titkársági szoba sincsen: a teremszerű helyiségben helyet foglalók közül csupán az egyik az igazgató titkárnője, aki – dél lévén – az íróasztalánál éppen eszik. Bécs mindig kínál egy csipetnyi adalékot ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, nyugaton sem tökéletes minden. Ellentétben azonban némely hazai kollégájával, akik vezérigazgatói előszobákban szemrebbenés nélkül képesek a falba épített minikonyhában tovább sütni szalonnás rántottákat, ez a hölgy legalább azonnal leteszi vajaskenyerét, megtörli kezét és száját, s névjegyet kérve azonnal bejelent. Íme, irodai változatban az a bizonyos kis különbség, amelyért – amióta lehet – magyarok ezrei utaznak a mi nézőpontunkból egyértelműen nyugatnak számító Bécsbe.
Na és mit árul el a magyar vásárlókról az igazgató, Reinhard Enöckl úr?
Nagyon ragaszkodnak az általuk ismert és legjobbnak kikiáltott márkákhoz: az áru gyártója, címkéje sokszor nagyobb súllyal esik latba vásárlásaiknál, mint az árunak az árhoz viszonyított tényleges értéke, teljesítménye vagy a minősége.
Megszólal Hilda, a Gerngross illatszerosztályán dolgozó magyar nő is, aki nem érti, miért hordanak haza az emberek Bécsből mosóport, amikor a kedvenc márkák – köztük is az első helyezett Persil – Magyarországon is beszerezhetők, ráadásul forintra átszámítva olcsóbban?
Hildától tudjuk meg azt is, hogy a magyarok által elkövetett ausztriai lopások miatt itthon rosszabb a hírünk, mint az állítólagos lopások helyszínén: átlagosan csak havonta egyszer fognak magyar tolvajt az osztályon. (Az állítólagos magyar, ne lopj! táblák könnyen lehet, hogy csak a városi legendákat gyarapítják.)
Szerelmes levél egy bevásárlóközponthoz
Külön fejezetben róják le a szerzők tiszteletüket a Schopping City Süd bevásárlóközpont előtt (nálunk ugye akkor maximum Skála és Centrum áruházak voltak), ami “szerencsére nem a Mariahilfer”. Itt ugyanis “jó érzés vásárolni”, kellemes sétálni, nézelődni, ott lenni:
A színes forgatag, csillogás, villogás, a pazarul elrendezett impresszionisztikus színekben pompázó bőséges árumennyiség ellenére az üzlethálózat áttekinthető, levegős, nyugodt, derűs. Az egyhangú és fantáziátlan kirakatokhoz szokott magyaroknak az egész olyan mint egy szín-, illat- és ízkavalkád.
Írtak valaha ennél szebb szerelmes levelet egy plázához?
Megszólalnak aztán az ausztriai disszidens magyar boltosok is, akik a magyar vevőkre specializálódtak. Egyikükkel például az alábbi miniinterjú készült:
– Mi alapján dönti el a magyar vevő, hogy Bécs melyik fertályában vásárol?
– Uram, én kereskedő vagyok, nem pszichológus!
Az is kiderülhet, hogy ez a Bécs is teljesen más, mint amit mi ismerünk. A könyv például igazi újdonságként és egzotikumként számol be a kebabról, amit még alig lehet kapni valahol.
Végül a szerzők részt vesznek egy utazási iroda által szervezett buszos bevásárlókörúton, és ezt olvasva beugrik, hogy hasonló buszokat most is látni karácsony előtt Bécsben. A különbség maximum annyi, hogy most már nem kérdezi meg Laci az utasoktól, hogy “hány videorekorder, fagyasztóláda és gázkályha lesz?”, illetve a végén nem árulja el nekik, hogy “a nagy sikerre való tekintettel idén tavasszal is megrendezik a hétnapos isztambuli bundatúrát.”
(A könyvet köszönjük Gazsnak. A nyitó képet a remek tramwayforum.at-ról vettük kölcsön.)