Most akkor tényleg a Whiplash minden idők legjobb filmje?

Meglepőt mondok: nem. Sőt, még csak nem is a legrosszabb. Hát akkor?

Nem is tudom, mikor volt utoljára film ennyire megosztó, mint a Whiplash: szinte kizárólag végletes véleményekkel találkoztam vele kapcsolatban. Vagy rajonganak érte (Klág Dávid már háromszor látta!), vagy gyűlölik, és egyáltalán nem lényegtelen, hogy az utóbbiak főként zenészek. Erre majd még vissza is térek később.

Aki nem tudná, a Whiplash egy fiatal rendező, az alig harmincéves Damien Chazelle filmje, aki a saját zeneiskolás tapasztalatai alapján csinálta ezt egy 19 éves srác, Andrew (Miles Teller) és a zenekar vezetője, Terence Fletcher (J. K. Simmons) párbajából. 2014 egyik legjobb filmjeként méltatták a kritikusok, több Oscarért is versenyben van, nálunk nemrég mutatták be, és aki látta, annak általában van is róla véleménye.

Mitől jó?

Szerintem is jó a Whiplash, de biztosan nem nézném meg háromszor. Egyszer is elég megterhelő volt. Nincs itt ellentmondás: jó a film, úgy negyedóra után elkap, mint egy jó thriller, és végig nem hajlandó elereszteni a görcsbe szorult gyomrot, pedig nem ölnek meg senkit.

Ez volt a rendező célja is: "Olyan zenés filmet akartam, ami egy thrillerre emlékeztet" – mondta az Origónak, és ez maximálisan sikerült. Mindez legalább ennyire a Fletchert alakító Simmons érdeme: hátborzongatóan hozza a pszichoterrorista tanár figuráját, és akinek volt akárcsak egyetlen, kicsit is hasonló tanára az életében, egyből újra átérzi, milyen az, amikor az ember mindenhová mer nézni, csak előre nem, és levegőt venni sem mer, nehogy ezzel hívja fel magára a figyelmet.

Fletcher ugyanis mesteri pszichológus és szadista is egyben: olyan atmoszférát teremt, hogy senki nem mer neki ellentmondani, a diákjait akár fizikailag is inzultálja, de jobban fájnak a célzottan gonosz sértések, amik a delikvens gyenge pontját támadják. Itt például egy ártalmatlan folyosói beszélgetésben kiszedi Andrew-ból, hogy az anyja elhagyta sikertelen író apját, amit aztán rendszeresen a fejéhez is vág. Ott alázza a tanítványait, ahol éri őket, ők meg annál inkább meg szeretnének felelni neki. Neki épp ez a célja, csak a módszerei vitathatók.

A másik oldalon ott van a különc Andrew, aki nagyon szeretné, ha ő is akkora jazzdobos lehetne, mint a legendás Buddy Rich, ennek tényleg hajlandó mindent alárendelni, és nem is veszi észre, hogy saját magát is feláldozza.

Számomra a film egyetlen komoly hiányossága ennek a folyamatnak a bemutatása: Andrew eleinte egy félszeg, kicsit fura, de nem feltétlenül ellenszenves fiú, aztán egyik pillanatról a másikra oltári nagy köcsög lesz belőle, aki a családi összejövetelen nagyképűsködik, majd dobja a csaját, mert szerinte csak hátráltatná a naggyá válásban. Egy idő után már abszolút nem érdekel, hogy sikeres lesz-e, vagy sem, csak az, hogy ne ordibáljanak vele már megint, mert tényleg nekem rossz ezt a sok megaláztatást nézni.

Másoknak mi a bajuk vele?

Érdekes megnézni, hogy mi nem tetszett a zenészeknek, akik közül Pándi Balázs egy cikket is szentelt az észrevételeinek. Ezek valószínűleg mint jogosak valahol, de a filmet mint élményt egyáltalán nem befolyásolják. Nyilván egy jazz-zenész más szemmel néz egy ilyet, főleg azok után, hogy a jazz nem gyakori témája az amerikai közönségfilmeknek, és biztos zavaró lehet, hogy a heroinista Charlie Parker helyett felső középosztálybeli fiúk ügyetlenkedésével kerül be a műfaj a moziba. De hát ha egyszer erről akart forgatni a rendező, akkor mit tegyünk?

Azt is problémaként hozzák fel, hogy azt sugallja: csak sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valakiből nagy zenész legyen, semmi más. Én ezt sem érzem, Fletcher nyilván nem véletlenül vette be Andrew-t a zenekarába, akivel ellentétben például én csépelhetném a dobokat napestig, de kétlem, hogy meg tudnám győzni a tanárt, hogy rám van szüksége a zenekarának. Viszont gyakorolni a legnagyobbaknak is kell, pláne egy ilyen műfajban, gondolom én.

A legvégső érv az, hogy a Whiplash elrettenti az embereket a zenetanulástól, mert csak a jelentősen eltúlzott negatívumokra koncentrál, a véres kézre és a cintányérdobáló vadbaromra. Ezzel annyiban vitatkoznék, hogy a film nem a zenetanulásról szól, hanem arról, hogy milyen árat vagyunk képesek fizetni azért, hogy valamiben kiemelkedőek, a legjobbak legyünk.

Szólhatna sportolóról ugyanúgy, mint bármi másról, ahol az embernek saját magát kell legyőznie, de Chazelle ezt a közeget ismeri, ilyennek látta, és nem sugallja sehol, hogy a zenetanulás stresszes. Akkor lesz stresszes, amikor valaki brutálisan komoly célokat tűz ki maga elé, de ez mindenben így van, nemcsak a zenében.

A film vége sem feltétlenül foglal állást, én legalábbis nem éreztem egyértelmű igennek vagy nemnek, hogy megérte-e a sok vér és veríték, pláne ezen az áron. A Whiplasht viszont megérte végignézni – de pár tucat évig biztosan nem akarom még egyszer látni.