Már amikor előzetest írtam a Szigetről, ez tűnt a legfurcsábbnak, de az azóta történtek és tapasztaltak még inkább alátámasztották: hogy lehet, hogy egy ekkora fesztivál ennyi embernek csak két színpadot (egy nagyot és egy kicsit) szán? És ezt nem azért kérdezem, mert tegnap jól megáztam!
Kilenc év után ez az első olyan Sziget, amit nem kell végigcsinálnom (tudósítanom, interjúznom stb.), úgyhogy kiélveztem a helyzetet, és mivel a program sem izgatott az első napokban igazán, úgy alakult, hogy csak péntek este merészkedtem ki először.
Igazán vonzó koncert most sem akadt, de ez csak pont segített abban, hogy nézelődhessünk, kulturáltan szórakozhassunk, anélkül, hogy folyton rohanni kellene valahová. A Manic Street Preachers koncertjét így például a Nagyszínpadhoz közel lévő borfaluból, vagy miből hallottam, végül aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük Kelist az A38 sátorban.
Kelis tök jó énekesnő, valódi slágerekkel (még ha ezek nem is tegnap voltak), de nem feltétlenül egy fesztiválelőadó, és talán nem sértődik meg, ha azt feltételezem, hogy a sátrat megtöltő jó tízezer ember többsége nem konkrétan miatta ment oda, hanem azért, mert a Kornra még ennyire sem volt kíváncsi, más lehetőség pedig egyszerűen nem volt. Legalábbis azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy ezt a sok-sok ezernyi embert felszívja majd a Világfalun játszó Besh-o-drom vagy az amúgy is parányi Petőfi Rádió színpad.
Így fordulhatnak elő hasonló jelenetek, mint a csütörtöki Stromae-koncert alatti tumultus, ami csak egy extrém helyzet ugyan, de ha lett volna egy konkurens program, valószínűleg nincs ez az életveszélyes tömegnyomor, és jobban eloszlik a tömeg. De hát nem volt égen-földön semmi más. Tök jó, hogy ennyiféle stílus képviselteti magát a Szigeten, de ha már ennyire ráálltak erre a populáris vonalra, akkor léptessenek is föl annyi populáris előadót, hogy egyenletesebben eloszolhasson az a 80 ezer ember.
Kelis koncertje egyébként majdnem egy órás csúszással indult, de aztán a pár sláger lecsillapította a türelmetlenkedő közönséget. Egy idő után viszont minden szám ilyen középtempós, soulos kellemeskedésnek tűnt (fura is volt, hogy a zenekarát fehér zenészek alkotják), meg a tömeget is meguntuk, és akkor döntöttünk úgy, hogy talán inkább szétnéznénk másutt.
Nem kellett volna, mert egyből el is eredt az eső, miután nagy nehezen kievickéltünk a sátorból a benyomulni szándékozók között, és végül be kellett menekülnünk a Petőfi Rádió színpadra, ahol az Alvin és a Mókusok játszott, méghozzá akusztikus koncertet. Én ugyan a pop-punk Alvint sem hallgattam soha, de azzal semmi bajom nincs, ez az akusztikus komolykodás viszont olyan rosszul áll nekik, hogy egészen elhűltem. Igazi csapdahelyzet volt ez: kint egyre jobban szakad az eső, bent pedig hallgathattuk ezt a koncertet, meg a gimnazista világfájdalommal és közhelyekkel megpakolt szövegeket – végül aztán nem bírtuk tovább, és kitörtünk.
Innentől kezdve végképp vesszőfutás az egész: aki sétált már ki egyenletesen ömlő esőben a Sziget közepéről, tudja, miről beszélek. Bokáig érő sárban caplattunk föl a kijárathoz, és mire a K-hídhoz értem, annyira szétázott mindenem, hogy legszívesebben lerogytam volna a földre, hogy én feladom, ébresszetek föl, ha vége ennek az egésznek.
Szóval, még mindig jó móka tud lenni a Sziget, de ehhez úgy látszik, az kell, hogy az ember ne akarjon koncerteket nézni, és ne essen az eső. Ja, és az se árt, ha mondjuk egy adakozó kedvű rokon feltol pár tízezer forintot a Metapay kártyádra.
Fotó: Sziget.hu/Csudai Sándor